Fugazi
Állandó étrend a semmiről

Felülvizsgálat

Megjelenés dátuma: 1991 | Számlista

diet

A "Steady Diet of Nothing" fontos rekord Fugazi karrierjében, mert megmutatja a zenekaroknak, hogy a hardcore műfajon kívül kísérletezzenek. Míg a "Repeater" és a "13 Song" egyaránt arra összpontosított, hogy teljesen átgondolják azt, ami keménynek tekinthető, a "Steady Diet of Nothing" azt mutatja, hogy az együttesek megpróbálják teljesen megszabadulni a műfaji címetől. Talán egyetlen pálya sem képviseli ezt jobban, mint a lassan merengő "Long Division", amelyet Fugazi balladakísérletének tekinthetünk. Az albumok létrehozása során a világ éghajlata fontos megjegyezni az Öböl-háború inváziója miatt is. Nagyon elárulom a Fugazi attitűdjét, hogy kiadták a legkönnyebb albumukat abban az időszakban, amikor a legtöbben azt feltételezték, hogy a legjobban sikítanak.

A "Steady Diet of Nothing" legfontosabb különbsége az a tény, hogy a korábbi kiadásaikon tapasztalt dub hatás a hangjuk fele lett. Ahol a "13 dal" és a "repeater" alapvetően csak kemény volt a dub és más műfajok érintésével, a "Steady Diet of Nothing" a dub befolyásolást előtérbe helyezte. Az első "Exit Only" szám alapvetően magában foglalja az album nehéz basszusdobjának többi részét, és még inkább a stop/start módszert, amelyet a korai Fugazi-számokban, például a "Waiting Room" -ban találtak meg. Ennek az albumnak a lazább hangulata miatt MacKaye éneke nem felel meg olyan jól a zenének, mint Guy. A legtöbb gyengébb szám, például a "Reclamation", MacKaye esetleges ügyetlensége miatt kerül le. Bár ez bizony nem jelent negatívumot, néha azon kapja magát, hogy Picciotto szarkasztikusabb ajkára vágyik, mint a MacKaye nyers erejére. A produkció sokat javult korábbi munkájukhoz képest, és úgy tűnik, hogy ez az első alkalom, hogy Fugazi valóban a stúdiót használja újabb eszközként üzenetének eljuttatásához.

A „Steady Diet of Nothing”, amint mondtam, a zenekar első albuma, amely elrugaszkodik a zenekar standard kemény beállításaitól, és megmutatja azt az alternatív hangzást, amelyen karrierjük hátralévő részében ragaszkodnának. Bár a "13 dal" és a "repeater" a korai fugazi hangzást képviseli, ez az album elengedhetetlen, mivel a kerítésen látható zenekarról van szó, és nem biztos abban, hogy ragaszkodniuk kell-e a régi hangzáshoz, vagy valami egészen másra kell törekedniük. A bizonytalan fejlődésnek ez a kínos játéka rejlik az album valódi szépségében, és mi teszi méltó kiadássá a még érdemesebb Fugazi-diszkográfiában.