A lezárás óta első éttermi étkezésem furcsa és örömteli volt

Lehet, hogy a spontánság nem szerepel az étlapon, de az újbóli étkezés a szolidaritás és a hála estjét jelentette

éttermi

Nem vagyok benne biztos, hogy az úgynevezett „Szuperszombaton” kimentem volna vacsorázni, ha nem az lett volna, hogy a születésnapom volt. De menj ki, én tettem, és ez hevesen boldog és mélyen furcsa volt. A boldogság egyértelmű volt, megkönnyebbülésből és a barátokkal való együttlétből származott, hosszú idő elteltével. A furcsaságokat azonban nehezebb megragadni. Bármilyen zavartságot is láttunk később a közösségi médiában, az utcák, amelyeken jártunk, csendesek és kísértetiesek voltak, és bármennyire is mosolygott mindenki - a skarlátvörös sapkájú portástól a maitre d'ig, aki tökéletes egyensúlyban ellenőrizte a hőmérsékletünket - az este bizonyos aggodalommal telt el. Nem azt akarom mondani, hogy az emberek aggódtak volna a vírus elkapása miatt; sokkal inkább az, hogy még senki sem tudja, mi áll előttünk. Buszút, jégvödör, ritka steak: minden jó, régi dolog furcsán esetlegesnek tűnt.

Kicsit elkeserítő az a lehetőség, hogy júliusban megkérdezzük egy barátomat, hogy kedvelnek-e egy tál tésztát

Az éttermek talán kevésbé változnak, mint várták: nálunk a pincérek nem viseltek maszkot; Nem láttam plexi ernyőket. De a hangulat egyelőre nagyon más, az asztal mindkét oldalán. Ennek intenzitása arra késztet, hogy vonakodva gondolkodjak a háborús időkről: az elszántságról, hogy élvezzem önmagamat; a szolidaritás és a hála érzése, amely étteremből pincérig terjed, és vissza. A légkör barátságos, barátságos volt, és indokolatlanul elbűvölő - nagymamám paszta fülbevalói még soha nem voltak megfelelőbbek -, és átitatottnak és elismerőnek éreztem magam olyan mértékben, amely idegesítő lehet a körülöttem élők számára. („Ez a kenyér meleg!” - jelentettem be A-nak, olyan színpadi suttogással, amellyel egy keverési akció során azt mondhatod: „Ez a táska Chanel!”)

Mindennek természetesen vannak korlátai. A következő hetekben való felszabadulás érzésünket nemcsak a munkával és pénzzel kapcsolatos aggodalmak korlátozzák, hanem az is, hogy a spontaneitás egyelőre a múlté. A kirándulásokat, legalábbis az éttermekbe, úgy kell megtervezni, mint még soha. Egyrészt nagyon körültekintően kell éreznie az utat, amikor a meghívásról van szó: néhány ember, azt tapasztaltam, meglehetősen dühös lesz, ha csupán arra gondol, hogy kimenjen; azok, akik mindig alkalmasak voltak az utolsó pillanatban a lemondásra, most carte blanche-t mondanak mindenre. Egy másik, miután levették az asztaluk felét, az éttermek sokkal kisebbek. Tegnap megpróbáltam asztalt foglalni egy helyi helyen. Az első kapható szeptemberben. 21.45-kor.

Kicsit elkeserítő az a lehetőség, hogy júliusban megkérdezzük egy barátomat, hogy kedvelnek-e egy tál tésztát. Aztán, talán októberre, az éttermi látogatás újdonsága kissé megkopik, és ezzel együtt a külföldön járó enyhe őrület. A múlt hétvégén, közvetlenül az indulók megérkezése után, a szoba alacsony zümmögése fölött hallottuk, hogy egy villa villan-csöppen az üveghez. Ó, borzalmak. Egy vörös arcú chino chap felállt, és miután fellendített valamit „kedves” családjában, megkért minket, hogy tapsoljunk a személyzetnek. Ezt meg is tettük, utána kinyújtottuk a fenekünket és elszántan tértünk vissza a borunkhoz. De… ó, ó. A szája már kinyílt és becsukódott, mint egy megfeneklett nagy rombusz, makacsul megint kacsintva-kacsintva. Fogalmam sincs, miről beszélt ezután. Senki sem hallgatott. - Ó, kérlek, ne, társam - mondta egy halk hang mögöttem - olyan, amely esetleg egy pincéré volt, vagy nem.

Talán jól értette. Vagy talán még nálam is alacsonyabb volt. Mindazonáltal a mutatványa nem volt tanácsos. Ezen a ponton egyetlen étkező sem akar emlékeztetni arra, amit otthagytak az ajtó előtt: ha a ruhatárak még engedélyezettek lennének, akkor a kabátjával ellenőrizze gondjait. A pincéreknek pedig inkább tippeket kellene adni, mint beszédeket hallgatni. Mindannyian jól tudjuk, hogy semmi sem normális, még azok is, akiknek van kedvünk újra kint étkezni. (Bár ezt nem pontosan látom hazafias kötelességemnek, nem tudok együtt járni az önjelölt közösségi média koronavírus rendőrségével, a killjoikkal és a végzet kereskedőkkel.) Mindazonáltal most igazi öröm van, a vacsoránál. Még akkor is, amikor az a kézfertőtlenítő zacskó, amit sónak véltem, emlékeztetett arra, hogy meddig kell még eljutnunk, nekem is szólt arról, hogy milyen messzire jutottunk már.