Interjú, kategorizálatlan

Az intézmények csak könyörögni kérnek. Állításuk szerint nyilvánosak, de saját eszközöket, implicit társadalmi kódokat alkalmaznak, és ellenőrzik a kulturális feltételezésekkel telített térbeli elrendezéseket. Összecsapódnak a mindennapi élet giccses kultúrájával a Facebook hírcsatornájának és a Google black-box keresősávjának uralma alatt. Szakadás van az intézmény magas kultúrája és feltételezett közönségének alacsony kultúrája között. A művész Omsk Social Club Feat. PUNK IS DADA pontosan ezt tette november 19-én: többféle szinten is feltörte az intézményt, immateriális gyakorlatára jellemző módon. „A jelenet utólagos formája: jóhiszemű helyszínek és a metaközösség” című munkája a Migros Museum für Gegenwartskunst című művében, egy egyszeri új médiaintervenció, amely a múzeum nyitvatartási idején (10: 00-17: 00) telt el, beépített webhely -specifikus lárpák (élőszereplős szerepjátékok), hang és videó, amelyek összekapcsolják a múzeum kiállítótermeit tárolójával és a múzeumok weboldalának feltört háttér-összetevőjével. A művész arról beszélt, hogy miért motiválta ezt a munkát az intézmény térén belül kialakítani, a larp iránti érdeklődéséről és egy „metaközösség” felépítéséről, amely keresztezi társadalmi, kozmikus és egységes énünk valós és valótlan valóságát.

Benjamin Busch: Munkája megkérdőjelezi azt a módot, ahogy a művészeti intézmények irányítják mozgásunkat feltételezések és nyelvi jelek alapján. Milyen technikákat használt, hogy megzavarja ezeket a feltételezéseket a beavatkozás nézői számára?

Omszki Social Club Feat. PUNK IS DADA: Kulturális nézőként határozott közösségre és nyelvre vágyunk; a múzeum kitölti ezt az űrt. A múzeumban való eligazodás kulcsa a szervezeti struktúrák feltörésében és a megjelenés új területeinek megnyitásában. Érdekel, hogy a múzeumok (intézmények) hogyan naplóznak információkat bennünk? Ez a mozgalom valóban a néző saját értelmezéséből származik, vagy érvényesül? Tudod, besétálsz, elolvasod a szöveget, a falszöveget, aztán elmész egy munkához, elolvasod a címkét, majd a következő, majd a következő művet. Számomra sokkal érdekesebb, ha megpróbálom a néző pszichogeográfiáját feldolgozni, nem pedig az intézményi földrajzot.

BB: Tehát bizonyos értelemben a kiállítás nézői inkább a beavatkozás helyét jelentik, mint a múzeum tényleges terét?

OSCFPID: Igen. Munkám több résztvevőt foglal magában, akik helyként és larp csomópontként működnek. A hagyományos larp játékosokhoz hasonlóan a meta-larp csomópontjai is karaktereket öltöttek, de megtartották valódi pszichológiai terüket is. A résztvevők aktívak voltak a múzeumban, a helyszínen kívül és online. Nyolc egyedi résztvevő volt a raktárban, amely közvetlenül velem dolgozott a múzeumi nap folyamán, de vizuálisan a múzeum kiállítóterébe áramoltattak bennünket. További négy ember volt aktív larp csomópont a tárolóegységhez és a weboldalhoz képest. Három filmből és két hangos esszéből állt össze az installáció. A végső dokumentációt és bármit, amit a múzeum tartott, törölték, és a mű csak azokban élt, akik tapasztalták, így nem csak a helyszíné válnak, ahol ők a munka.

BB: Mondtad nekem, hogy a munkád a larp bastardizációja lehet. Ennek a kulturális gyakorlatnak mégis erős párhuzamai vannak. Például a lárpák ellenállnak a dokumentációnak, mert minden résztvevő elméjében és testében játszódnak le. Kívülről elképzelhető, hogy vizuálisan nincs értelme.

OSCFPID: Arra a következtetésre jutottam, hogy nem adok ki vizuális dokumentációt, mivel a beavatkozás során tettem. Nyolc órán át építettem egy installációt az emberek belsejében, szellemileg és fizikailag is, egy négyszintű felépített téren keresztül. Ez nem fejezhető ki a téren lévő közönség vagy résztvevők dokumentációjában. Beépítettem a videofolyamba egy alapértelmezett hangelzáró eszközt, és a felvételeket törölték - egy lényegtelen gyakorlatot próbálok kiépíteni, és ezt nem lehet lefordítani a tényleges esemény állóképes képein keresztül. A múzeumban használt videó esszék a mű legközelebbi vetülete, amelyet a másodlagos közönség láthat.

BB: Összefügg-e a résztvevők pszichológiai valós terével végzett munka Jacques Rancière elképzelésével az emancipált nézőről? Ez az, aki elmehet például egy színházi darabba, és leülhet egy székre, és elnyeli az élményt. De amit csinálnak, az nem passzív, mert miközben ezt a színházi darabot nézik, megváltozik az elméjük. Hatással vannak rájuk a felvett témák. Tehát amit általában passzívnak tartunk, ezt szem előtt tartva, akár egy színházi székre ülve is aktív felfogási folyamat lehet.

OSCFPID: Igen, csak azt hiszem, hogy a munkám inkább egy nagyon hosszú éjszakához hasonlít, izzadok és táncolok barbiturátokon és E. elnyelve inkább transz vagy k-lyuk lehet. Úgy képzelem, hogy az általad leírt néző plüss bársony ülésen ül a sötétben. Szinte egy kényelmes helyzet, és csak lehetővé teszi az elmének, hogy kognitív módon felfedezze, mi áll előttük. Lehet, hogy a munkám inkább olyan, mintha megpróbálnám újrateremteni azt az élményt, amelyet a néző egy Oculus Rift fülhallgatóból tud magába szívni, nem pedig színházlátogató.

BB: Rancière a közösségről és annak látványhoz való viszonyáról beszél, míg Ön a „metaközösségről” beszél, mint a társadalmi tér folyékony koncepciójáról, amely lehetővé teszi az emberek számára, hogy szabadon mozogjanak a konkrét és a virtuális valóság között, az IRL-től az URL-ig. Hol kezdődik ez a közösség?

OSCFPID: Úgy gondolom, hogy az egyén ott kezdődik, ahol a közösség megkezdődik, mert amíg valóban nem tartja magát erősen, hogyan lehet egy közösségben? Lehet, hogy ez egy nagyonfajta anarchisztikus nézet, hogy az öntervezésnek és az önszervezésnek elsőbbséget kell élveznie, amely aztán eredendően létrehoz egy közösséget. Tehát azt hiszem, ahogyan a metaközösség ezen gondolatát nézem, ez egy fogalom vagy magasabb szintű absztrakció a jelenlegi közösségi elképzeléseinkhez.

BB: Figyelembe véve korunk technológiai változásait, a digitalizálást és az azonnali kommunikációt, úgy látja, hogy a metaközösség meghaladja a Facebook szűrőbuborék-törzsi jellegét vagy ezt az ebből fakadó algoritmikus populizmust?

OSCFPID: Gondolom, de én is ... Nem vagyok luddita. Nem akarom hirdetni a Facebook, az Instagram vagy bármi más csökkent használatát. Remélem, hogy e hálózatok valós és irreális vonásait használom, akkor elkezdjük hajlítani a saját valóságunkat is.

Úgy érzem, hogy a világpolitika állapota jelenleg irreális. A jobboldal hajlítja a valóságunkat - a baloldalnak fel kell érnie ezt, és talán nekünk is el kell kezdenünk a valóság meghajlítását, a lehetetlent a lehető leglátványosabbnak látva. Egyébként mi vagy hol van a valóság most? Úgy érzem, hogy két szóköz között stagnálunk: IRL és URL. Ezekben a szűrt törzsi közösségekben élünk. Ugyanolyan reálisan élünk bennük, mint a mindennapi életünkben. Talán még inkább, mert amint belépek a Facebook hírcsatornámba, sokkal többet tudok azokról az emberekről, akik mellett elhaladok, mint akkor, ha az utcán járok. Az utcán továbbra is ugyanaz a mozgás és ugyanaz a forgalom mozog az utcán, mint a hírcsatornán, tehát melyik a valóságosabb? Ami valójában az én közösségem?

BB: Azt mondaná, hogy egy művészeti intézményt hasonló platformnak tekinthetünk, mint ahogyan a közösségi média bármelyikét használjuk, amelyet mindennap használunk.?

OSCFPID: Nem pontosan, mert úgy gondolom, hogy az intézmény nem működik visszhangkamraként. Sporadikusabb közönségében, nemzetiségében és fizikai képességében, hogy kultúrát kínáljon. Művészi teljesítményem szempontjából is egy nagyon specifikus ismeretcsoportban dolgozom, ami nem feltétlenül olyan, amit a mindennapi néző különösen lát. Az elme mély ökológiája a mélyhálós és szubkulturális algoritmusokkal kapcsolatban nem mindennapi néző olvassa el a reggelit.

Szerintem nagyon könnyű, főleg az 1985 utáni generációk számára - hihetetlenül rögzülhet ezen a tárgyon, amely mindig veled van. A képernyő mindig világít. Nagyon gyors és hatékony módon olvashatja el és tudomásul veszi az információkat. Elkezdheti levonni a következtetéseket, párhuzamokat és szegmenseket, mert ez a számítógép lehetővé teszi ezt. Nemcsak a saját énedből, hanem az általuk kiadott algoritmusokból is. Tehát ez folyamatosan nagyon szűk referencia teret épít. Majdnem olyan, mintha folyamatosan mélyebbre sodródna saját egyedi szurdokába.

Az omszki Social Club Feat PUNK IS DADA Berlinben él és dolgozik. Legutóbb Európa-szerte számos kiállítást mutatott be a Migros Museum für Gegenwartskunst, Zürich, Bergen Kunsthalle, Gold and Beton Cologne, valamint a Glasgow International és a Kunsthalle Zürich “Vomit Apocalypse” -jeiben. Tavaly októberben részt vett Angelo Plessas által kurált Srí Lankai The Eternal Internet Brother/Sisterhood rezidencián.

Gyakorlása a vizuális és az elméleti produkción átível, így kreatív és kritikus szövegekkel is hozzájárult Andrew Varano, a Websafe2k16 és az Oncurating.org - Alienation and Estrangement által szerkesztett Status Effect-hez - szerkesztette Dorothee Richter.
Nemrégiben elnyerte a 8. ARTWARD Junior Díjat, és úttörő szerepet játszott a Ying Colosseum látványosságban is. Sokat dolgozik a kozmikus depresszió koncepciójával - a digitális utópia (paradicsom ökológia nélkül) okozta depresszió elméletével.

„Zen, Speed, Organic: 3 életmód diéta.”

Benjamin Busch jelenleg az építészeti gyártás kritikus módozatait kutatja a térgyakorlat területén. Az építészetet az absztrakt folyamatok tüneteként kezelve, műve és írása az épített környezeten belüli kapcsolatok komplex területeit vizsgálja.

Videóhitelek: Jelenet utóforma: Jóhiszemű webhelyek és a Meta Közösség 🙂 2016 Omsk Social Club. A PUNK IS DADA és a Vonverhille producere