Köszönet az éterért Rasputina (album, kamarapop) vélemények, értékelések, kreditek, dalok listája - Értékelés

Mit szeretek Rasputinában.

köszönet

A cselló, a modern zene borzalmasan kihasználatlan hangszerének használata. Saját hangzásuk van, valami más borzalmasan hiányzik a mai zene nagy részéből. Eredetiség. Az a tény, hogy hűek maradnak hangzásukhoz, és az ellenkező trendek nem befolyásolják őket. Kamarazene. Szeretem a kamarazenét.

Ami nem tetszik Rasputinában.

A dalírás nagyon rossz. Az eredetiség egy dolog, de valahova el kell menni vele. A kamarazene csodálatos, de ez nem a legjobb kamarazene, amit bármilyen képzelet erejéig hallottam. Jó dalszövegek, de egy nem lírai ember számára nem fedik le azt a tényt, hogy a zene nagyjából úgy hangzik, mintha 3 csellista próbálna a hátsó szobában, nem igazán figyelve a többiekből áradó hangokra. Az ének durva, durva módon. A számok általában összemosódnak, elmosódottan, csak a borítós dalok, egyfajta felfedezéssel, képesek igazán kiemelkedni.

Szívesen hibáztatom itt Köszönöm, hogy az Ether volt az első albumuk, azon a tényen, hogy még nem nőttek magukba. De ez az ismertetés nem egyszerűen ehhez az albumhoz szól - mindenre vonatkozik, amit a zenekartól hallottam. Összességében ennek a zenekarnak van lehetősége, de fülem szerint még soha nem találkoztak vele. Talán csak nem a megfelelő dolgokat hallottam, mivel nem mindent hallottam. Talán végül bele fognak nőni. De a jelenlegi állapotom szerint a Rasputina emlékezetem a 2006-os koncert a Macskabölcsőben, ahol egy sokkal jobb zenekarral, a kiváló Tarantula A.D.-vel mutattam be, aki megnyílt számukra.

A A erőfeszítésért és koncepcióért itt; a D végrehajtásra.

Három női csellista alkotja a Rasputina magját. A Thanks For The Ether egy olyan csoportot mutat be, amelyik habozik a Chamber-Folk kliséit felforgatni, ahelyett, hogy inkább bennük kavargatna, és így üdén hatna frissességében.

A "My Little Shirtwaist Fire" egy különc kamaragótikus láz, amely úgy hangzik, mintha a Penguin Cafe Zenekar felfedezte volna A bársonymesék bűneit. Mintha átkozott miniopera lenne, a "Stumpside" ostinato még jobban hangsúlyozza a gótikus elemet. A "Nozzle" -ben a humoros vokálok ellentmondanak a háttérben található drámai keringőnek. Α Szikla ritmus szakaszok az "Erdélyi ágyasban", de leginkább dekorációként szolgál. Nem ez az egyetlen figyelemelterelés, amely itt található; távolítsa el a húrok ciklikus gátját a "Miért nem jól csinálod?" és marad egy rutinos lendülés Peggy Lee "lázának" erejében.

A túl sok dráma akadályozza a "The Donner Party" szavalatát; jobb, ha ilyesmit hagysz az olyan zenekaroknak, mint Rachel's. Hamarosan bejön az unalom; a "vadonatúj kulcs" -hoz hasonló kamrás táncok ugyanolyan megkülönböztethetőek, mint egy szőke Kaliforniában. Mégis ez jobb, mint a "Crybabies" morózus húrjai, ahol bármilyen lírai szeszélyük is elvész a zene súlyában. Ilyen húzás után a "Howard Hughes" küzdelme könnyen kiemelkedő. Időközben olyan éteri vázlatok, mint az "Alvó nővér", a New Age rossz oldalán vannak; ez alig több, mint a játékos színházként bemutatott lelki testtartás. Szerencsére, amint az album véget ér, visszatérnek a kezdetek gótikus árnyékaihoz, egy réshez, amely vitathatatlanul jobban megfelel nekik, míg a "Rusty The Skatemaker" lírai melankóliájában egy váratlan fénypontra jutnak.

De numeración extensiva, como hilera de píldoras secuenciadas como bálsamo al nefasto rato de contorsiones esbozadas por el tedio, se esparcen estas cancioncillas picaras, dramáticas, subversivas o simplemente declamadas en son de protesta prosaica para restrenta volumen. Tales valoraciones pueden a su vez provocar alegrías, nimias tristezas y edulcoradas frustraciones. Esto último se acentúa ya que necesariamente nos topamos con los vicios de la inconsistencia y la volatilidad. Trastabillo természetes de las obras demasiados temas en su locococión. Incluso me atrevo a tildar a este desfile de sinuosidades, pero también de fáciles texturas, de crayón que se obstina en figurar telones de musica de fondo, para ataviar de manera secundaria la representación de un algo cotidiano primario. Elegantes jiribillas, rítmicos egyenlegek, estertores armónicos, poesía deshilachada, fechorías laburadas por violonchelos libidinosos, detalles y ajustes que fácil pueden perderse en una dinámica exposición de aprehensionar esosterádoásosterooostero deostero deostero deostero deoster por razones de la gravedad.

En el exceso de coplas está la displicencia, la ausencia de amarre, más si éstas exponen una corporeidad en definitiva alargada hasta donde lo permite el capricho de la fugacidad; poca constantencia en el fluir de la melcocha. No obstante, un lindo y ligero más que abstracto movimiento pendular de sones que rozan lo funambulesco, lo atrevido, lo serio, lo decadente, lo abstracto, lo sensual. Un trabajo que intenta abarcar un sinfín de extractos de alocuciones que descansan en igual número de nichos. Se afloja el ovillo de estambre, pero este discurrir no es del todo desafortunado pues en cierta medida esta desfachatez y esta ironía cubre a algunos sectores de este ajetreo musical de mucha gracia y mucha várható. Muchos caen en la trampa que supone la anómala Comparació con unos Apocalyptica seriamente transigentes. Inocua e innecesaria tal vicisitud. Si entramos en tal preámbulo de suposición todas las bandas de rock, serían apenas diferenciables –estatuto que ahora parece ser visszavonhatatlan-. Pero cada quien a lo suyo. Estas chicas tienen su encanto y su musica es una voluntariosa necesidad de realización de una violenta introspección inspiratoria.