[Szemle] Sztálingrád

Visszatérve az IMAX eredetére, Sztálingrád - minden idők legnagyobb bevételt hozó orosz filmje - teljes mértékben kihasználja a formátumot, abszolút káprázatos hangkeverékkel és nyugtalanítóan reális mis-scenével. A formátumnak azonban további kísérletezésre kell ösztönöznie; A mozdulatlan környezetet a film csendesebb pillanataiban hagyományos képarányban kellett volna megjeleníteni, visszatérve az akció teljes képkockájához (bólintással az Éhezők viadala: Tűz fogása és Mission: Impossible Ghost Protocol).

A film 2008-ban nyílt meg, amikor az orosz erők a kínai földrengés idején fellépnek, és a nemzeti büszkeség alkotásaként örökség látványába burkolózik. És milyen látványosság ez, mint filmrendező Fedor Bondarchuk majd átkapcsol több lenyűgöző akciósorozatra, amelyek az orosz harcosok kis csoportjára összpontosítanak; a történet kifejezetten azt részletezi, hogy 1942 őszén a szinte lapított sztálingrádi városban a gonosz németek lelőtték a férfiakat.

Az elfoglalt városba jutva az orosz csapatok kis csoportja parancsot állított fel egy megsemmisített épületben, miközben a lakosokat koncentrációs táborokba szállítják vagy brutálisan megölik. Katya (Mariya Smolnikova), egy nő, aki maradt az épületben, segítséget kínál, emberi arcot vetve a konfliktusra, és okot ad az orosz anyaért folytatott harcra (ő is keretrendszerünk „anyja”). Bondarchuk jártas az épület fizikai elrendezésének és a kis sarok kialakításában, ahol a harcok zajlanak, azonban a férfiak jellemének hiánya kissé problémás.

A németek ezzel szemben, bármennyire is gonoszak, valamivel fejlettebbek, beleértve Peter Kahn kapitányt is (Thomas Kretschmann), aki visszavonul a csatától, megerőszakolja Mashát (Yanina Studilina), egy másik nő maradt. Mása, Katyával ellentétben, kénytelen szexualitását életben maradni, ez egy fontos emberi elem, amely többnyire hatékony a film visszafogottabb pillanataiban. Bár a legérdekesebb karakterek ez a két nő, sajnos a képernyőn töltött idő túl rövid.

Annak ellenére, hogy időnként két kontrasztos nő van jelen vágy tárgyaként, csodálom, hogy nagyobb pszichológiai súlyt kapnak, mint a férfiak a csatatéren. Bár ez a csoport a fókuszpont, kiábrándító, hogy a férfi főszereplőkről, így Gromovról (Petr Fedorov), Asztakhov (Szergej Bondarchuk), Csvanov (Dmitrij Lisenkov), Poljakov (Andrey Barbash) és Krasznov (Oleg Volku). Két órán és tíz percen át futva Sztálingrád részesülhetett némi szigorításból, valamint néhány további karakterfejlődésből.

Örökségfilmként működik, amelyet nemzeti mítoszok inspirálására terveztek, és természetesen a rendeltetésszerű visszhangra adott otthoni közönségét. Elbeszélés szerint kissé szétszórt, de, amint azt a bemutatásából meg lehet tudni, az akció az igazi csillag; mint a formátumot megérdemlő IMAX látványosság, érdemes utánajárni. Maga az IMAX formátum egy olyan szervezetből született, amelynek feladata egy nemzet és a világ önmagának oktatása (Kanada Nemzeti Filmtanácsa).

Az IMAX vállalat beindítása előtt a nagy képernyős, többcsatornás mesemondás során végzett különféle kísérleteket kipróbálták a világkiállításokon. Úgy érzem, a formátum alapítói - Graeme Ferguson, Roman Kroitor, Robert Kerr, és William Shaw - jóváhagyná Sztálingrádot, amely továbbhaladja a formátumot, miközben visszaadja a gyökereihez. Ez minden bizonnyal jobban megérdemli az IMAX képernyőt, ha csak egy hétig, mint a szokásos markolás további pénztárdollárokért, például a Paranormal Activity 4: The IMAX Experience.

Sztálingrád országosan, csak egy hétig játszik, IMAX 3D-ben.