Sigmoid rák

Kapcsolódó kifejezések:

Neoplazma
Akut myeloid leukémia
Trombocita
Mutáció
Leukocita
Kariotípus
Exon
Janus Kinase

Letöltés PDF formátumban

Erről az oldalról

A végbél rákja

Bevezetés

Noha a disztális (rektális és az alsó sigmoid) daganatok előfordulása csökkent, a proximálisabb vastagbélrákok egyidejű növekedésével a vastagbélrákok körülbelül egynegyede a végbélben található. Sok éven át a végbélrákban szenvedő betegeknél végleges kolosztómiával abdominoperinealis reszekciót hajtottak végre.

Ma erre a megközelítésre ritkán van szükség. A végbélrákos betegek sikeres kezelése magában foglalja az optimális sebészeti technikát és gyakran az adjuváns kemoradioterápiát. Ez a kombinált modalitási megközelítés maximalizálja a gyógyulást, minimalizálja a későbbi lokális vagy kismedencei megismétlődés kockázatát, és fenntartja az életminőséget. Az ilyen multimodalitási megközelítések lokálisan előrehaladott végbélrákban szenvedő betegeknél alkalmazhatók. Ez a megnevezés általában a végbél peremétől 12 cm-nél alacsonyabb rákokat jelöl. A felső végbél vagy a rectosigmoid daganatait műtéti reszekcióval kezelik, és az adjuváns terápia a vastagbélrák paradigmáján alapszik.

ÖRÖKSÉGI NONPOLYPOSIS COLORECTAL RÁK

Anatómiai helyek eloszlása

A jobb vastagbélrák túlsúlyban van az MLH1 (48%) és az MSH2 (41%) betegeknél az általános populációhoz (25%) képest (62-4. Ábra). Ennek megfelelően kevesebb szigmoid vastagbélrák található az MLH1 (16%) és az MSH2 (13%) betegeknél az általános populációhoz (26%) képest. A HNPCC genotípus összehasonlításával az általános helymegoszlás szignifikánsan különbözik az MSH2 és az MLH1 betegek között. Több végbélrákot figyeltek meg az MSH2-ben érintett tagokban (28%), mint az MLH1-ben érintett tagokban (8%). Valójában a Creighton regiszterben a végbélrák előfordulása az MSH2 rokonoknál összehasonlítható az általános populációval. Így a rektális rák jelenléte egy betegben nem zárhatja ki a HNPCC lehetőségét.

Kolorektális adenokarcinóma

Paul J. Limburg, David A. Ahlquist, Encyclopedia of Gastroenterology, 2004

Bemutatás és színpadra állítás

A CRC klinikai megnyilvánulásai részben a tumor lokalizációjához kapcsolódnak. A proximális (vakbél, emelkedő, keresztirányú) vastagbél rosszindulatú daganatok tipikus jelei és tünetei a rosszul meghatározott hasi fájdalom, fogyás és okkult vérzés. A disztális (leszálló, sigmoid) vastagbél- és végbélrák általában megváltozott bélszokásokkal, csökkent széklet-kaliberrel és haematocheziával jár. Az anatómiai alhelyzettől függetlenül a CRC-k gyakran a betegség lefolyásáig viszonylag későn maradnak tünetmentesek. Ennek megfelelően azoknál a betegeknél, akik késleltetik az orvosi segítség igénybevételét a tünetek kialakulásáig, nagyobb valószínűséggel diagnosztizálják az előrehaladott stádiumú betegséget.

A kolonoszkópia a választott teszt a CRC diagnózisának megállapításához. Miután a rák szövettanilag megerősítést nyert, szakaszos munkát végeznek a lehetséges műtéti jelöltek között. A has és a medence számítógépes tomográfiáját (CT) használják elsődleges eszközként mind a regionális, mind a távoli áttétek kimutatására. A lumenen elzáródó CRC hátterében CT kolonográfiával lehet kizárni a szinkron neopláziát a proximális vastagbélben, miközben egyidejűleg abdominopelvicus felmérést is biztosítunk. A végbélrákok esetében az endoszkópos ultrahang segít meghatározni a betegség lokoregionális mértékét, amely befolyásolhatja az adjuváns kemoterápia és/vagy sugárterápia időzítését. A pozitronemissziós tomográfia (PET) az egész testet átvilágítja a rosszindulatú betegségben. Magas költsége és korlátozott hozzáférhetősége miatt azonban a PET-szkennelés gyakran nem szerepel a CRC kezdeti szakaszos értékelésében.

A CRC stádiumának leghatározottabb értékelése műtéti patológiai mintákból történik. A tumor mérete, az invázió mélysége, a nyirokcsomók érintettsége és a távoli metasztázisok a TNM stádiumrendszerének központi elemeit képviselik (I. táblázat). Kimutatták, hogy a TNM I – IV szakaszai korrelálnak az 5 éves túlélési arányokkal. Általában az I. stádiumú betegség nagyon kedvező prognózissal jár, míg a IV. Stádiumú betegség gyorsan végzetes kimenetelű. A TNM stádiumokon belül az 5 éves túlélési arány alacsonyabb a végbélrákokban, mint a vastagbélrákokban. Ez a megfigyelés legalább részben összefüggésbe hozható az anatómiai szerkezet (vagyis a végbélben a szerosális bélés hiánya) és a fiziológiai funkció különbségeivel ezen szervi alhelyek között.

I. TÁBLÁZAT. A vastagbélrák túlélése a TNM Stage segítségével

TNM StageLeírásKörülbelül 5 éves túlélési arány (%)

0	A hámra szorítva vagy a lamina propriába (Tis) behatolva;	100
nincs nyirokcsomó érintettség (N0);
nincs távoli áttét (M0)
én	A submucosa inváziója (T1);	95
nincs nyirokcsomó érintettség (N0);
nincs távoli áttét (M0)
A muscularis propria (T2) inváziója	90
nincs nyirokcsomó-érintettség (N0);
nincs távoli áttét (M0)
II	Behatolás a muscularis propria-n keresztül a suberosa vagy nonperitonealizált perikolikus/perirectalis szövetekbe (T3);	80
nincs nyirokcsomó érintettség (N0);
nincs távoli áttét (M0)
A zsigeri hashártya perforációja vagy közvetlen behatolás a szomszédos szervekbe vagy szövetekbe (T4);	75
nincs nyirokcsomó-érintettség (N0);
nincs távoli áttét (M0)
III	Bármely mélységű invázió (Tis – T4);	72
áttétek 1-3 perikolikus vagy perirectalis nyirokcsomóban (N1);
nincs távoli áttét (M0)
Bármely mélységű invázió (Tis – T4);	60
metasztázisok 4 vagy több perikolikus vagy perirectalis nyirokcsomóban (N2);
nincs távoli áttét (M0)
Bármely mélységű invázió (Tis – T4);	40
metasztázisok a nyirokcsomókban egy megnevezett vaszkuláris törzs mentén, vagy a daganat inváziója a szomszédos szervekben (N3);
nincs távoli áttét (M0)
IV	Bármely mélységű invázió (Tis – T4);	5.
bármely csomópont-állapot (N0 – N3);
távoli metasztázisok vannak jelen (M1)

Emésztőrendszeri rosszindulatú daganatok

Maxwell T. Vergo,. Al B. Benson III, Palliatív ellátás (második kiadás), 2011

Gyakori palliatív gondozási kérdések

A hasi fájdalom egy részleges vagy teljes elzáródás, peritoneális carcinomatosis vagy bélperforáció következménye lehet, amely generalizált peritonitishez vezet. A tenesmus annak a lokálisan előrehaladott elváltozásnak a következménye lehet, amely a medenceidegeket behatolja, és neuropátiás fájdalom-szindrómához vezet, különösen rektális vagy alacsony sigmoid rákos betegeknél. A tenesmus kezelése erős opioidok és neuropátiás szerek kombinációját igényelheti, de vannak bizonyítékok arra, hogy refrakter esetekben a felső hypogastricus ideg neurolízise enyhítheti a tüneteket. 3

Metasztatikus betegség esetén az elsődleges daganat reszekciója minden obstruktív tünettel vagy más problémával, például refrakter vérszegénységgel, daganatos vérzéssel vagy perforációval járó betegeknél javallt. Ha a beteg nem megfelelő műtéti jelölt, akkor palliatív sugárzás végezhető a vérzés szabályozására. Ezenkívül, ha a beteg nem ésszerű műtéti jelölt, de obstruktív tünetei vannak, megfelelő lehet egy vastagbél-sztent mérlegelése egy tapasztalt intervenciós gasztroenterológus részéről. Bizonyos esetekben a betegek műtét helyett stentet kapnak, annak ellenére, hogy ésszerű műtéti jelöltnek számítanak, ha a kemoterápiát hamarosan megkezdik, azzal a várakozással, hogy ez csökkenti a tumor terheit. A rosszindulatú bélelzáródásokkal kapcsolatban lásd a 25. fejezetet.

A gyógyszerek éves mellékhatásai 32

Freya A. Goumas,. Matthias Behrend, a Kábítószer-mellékhatások éves jelentésében, 2010

Tumorigenitás

A felismert Muir – Torre szindrómában szenvedő vesetranszplantált beteg takrolimusz alapú fenntartó rendszert alkalmazott, és 2 év alatt 33 faggyúmirigy daganat alakult ki (57 A).

Egy 51 éves férfinak veseátültetésen esett át, és takrolimuszt kapott. 39 éves korában reszekcióval kezelt sigmoid rákja volt, 5 évvel később pedig a vesemedence átmeneti sejtrákja, amelyet nephrectomiával kezeltek, ezt követően vesefunkciója romlott, és végül hemodialízisre volt szükség. Öt hónappal a transzplantáció után szemölcs-szerű elváltozások gyors kitörése alakult ki az arcán és a mellkasán, és a következő 2 évben számos elváltozást eltávolítottak. Volt egy faggyúkarcinóma, egy bazálissejtes karcinóma, egy keratoacanthoma és több faggyúmirigy-adenoma. Összességében 33 faggyúsejtes daganata alakult ki, és kiderült, hogy a vastagbélben hat adenomatózus polip van. A Muir – Torre szindrómát genetikai analízissel igazolták. A terápiát sirolimusra helyezték át, és a következő 5 hét során nem alakult ki új faggyúmirigy-adenomata. A tartósan súlyos gyengeség, az izomgörcsök és a koncentrációromlás miatt visszatért a takrolimuszhoz, és 2 hónapon belül számos új faggyúelváltozás alakult ki nála. A szirolimust ismét alkalmazták, és nem lépett fel új bőrelváltozás.

A Muir – Torre szindróma egy ritka autoszomális domináns állapot, amelyben többszörös primer daganatok és faggyúmirigy daganatok együttesen fordulnak elő. Ez a jelentés azt sugallja, hogy a takrolimusz növelheti az utóbbi kockázatát.

Alkohol, ALDH2 genotípusok és bélrák

Bevezetés

Míg az alkohol a nyelőcsőrák megalapozott kockázati tényezője (Blot, 1992), az alkoholfogyasztás és a bélrák közötti összefüggés számos epidemiológiai tanulmánytól függetlenül még mindig nem egyértelmű. Kune és Vitetta (1992) szerint az 1957 és 1991 között végzett főbb tanulmányok áttekintésében az alkoholfogyasztás és a vastagbélrák jelentősen pozitív összefüggése volt a 14 kohorszos vizsgálat felében, és hasonlóan a 31 eset-kontroll vizsgálat felében is. Az összefüggés nagyobb valószínűséggel pozitív volt a sörivás és a végbélrák kombinációjában. Longnecker és mtsai. (1990) 27 vizsgálat meta-analízisét végezte el, és megállapította, hogy az alkoholfogyasztás és a vastagbélrák összességében gyenge összefüggést mutatnak azoknál, akik napi 24 g-ot isznak, összehasonlítva a nem ivókkal. Ezt követően publikált tanulmányok (Barra és mtsai, 1992; Meyer és White, 1993; Newcomb és mtsai, 1993; Goldbohm és mtsai, 1994; Boutron és mtsai, 1995; Glynn és mtsai, 1996; Le Marchand és mtsai., 1997; Thun és mtsai, 1997; Slattery és mtsai, 1997; Tavani és mtsai, 1998; Hsing és mtsai, 1998; Munoz és mtsai, 1998; Keku és mtsai, 2002) nem voltak következetesek.

A mongoloidról ismert, hogy megtartja az ALDH2 gén genetikai polimorfizmusát, amely az alkohol-anyagcserében keletkező acetaldehid oxidációjáért felelős mitokondriális enzimet kódol két alléllal, az ALDH2 * 1 és az ALDH2 * 2-vel, a 487-es kodon egyetlen pont mutációjának köszönhetően. a 12. exonban (Goedde és mtsai., 1985). Az előbbi a vad típusú, teljes enzimaktivitással, utóbbi pedig a csökkent aktivitású mutáns típus. A három genotípus, az ALDH2 * 1/* 1, - * 1/* 2 és - * 2/* 2 gyakorisága a japánok között 56, 38, illetve 6% (Takeshita et al., 1993).

Míg a vad típusú homozigóta (ALDH2 * 1/* 1) genotípusúak nagy toleranciát mutatnak az alkohollal szemben és alkoholtartalmú italokat ihatnak, addig a mutáns homozigóta (ALDH2 * 2/* 2) genotípusúak erősen intoleránsak az alkoholra, következésképpen alig inni. A heterozigóta (ALDH2 * 1/* 2) genotípusúak alkohol toleranciája közepes és mérsékelten iszhatnak. Az alkoholfogyasztás után az acetaldehid vérkoncentrációja sokkal magasabb az ALDH2 * 2 mutánsokkal rendelkező egyéneknél, mint az ALDH2 * 1/* 1 homozigóta esetében (Takeshita et al., 1994).

Mivel az acetaldehid rákkeltő anyag, az alkoholfogyasztás valószínűleg károsabb a heterozigóta számára, mint az ALDH2 * 1/* 1 homozigóta. A nyelőcsőrák esetében, amint az alábbiakban bemutatásra kerül, többször bebizonyosodott, hogy az ALDH2 heterozigóta rendszeres alkoholfogyasztói sokkal erősebb alkoholtársítást mutatnak, mint az ALDH2 * 1 homozigóta esetében. Így várható volt, hogy a vastagbélrákok esetében is valószínűleg ez az alkoholrák-asszociációs séma érvényes.