Víz és nátrium egyensúly

James L. Lewis, III

, MD, Brookwood Baptist Health és Saint Vincent Ascension Health, Birmingham

3D modellek (0)
Audió (0)
Számológépek (4)
Képek (1)
Laboratóriumi teszt (1)
Oldalsávok (0)
Asztalok (0)
Videók (0)

A testfolyadék térfogatát és az elektrolitkoncentrációt általában nagyon szűk határok között tartják, annak ellenére, hogy az étrend bevitele, az anyagcsere-aktivitás és a környezeti stressz nagyon változatos. A testnedvek homeosztázisát elsősorban a vesék tartják fenn.

A víz és a nátrium egyensúlya szorosan összefügg egymással. A teljes testvíz (TBW) a férfiak testtömegének körülbelül 60% -a (elhízott emberek körülbelül 50% -ától sovány embereknél 70% -ig terjed), nőknél pedig körülbelül 50%. A TBW majdnem kétharmada az intracelluláris rekeszben van (intracelluláris folyadék vagy ICF); a másik egyharmada extracelluláris (extracelluláris folyadék vagy ECF). Normális esetben az ECF körülbelül 25% -a az intravaszkuláris rekeszben van; a másik 75% intersticiális folyadék (lásd ábra Átlátszó rekeszek átlagosan 70 kg-os embernél).

Folyadékrekeszek átlagosan 70 kg-os embernél

Teljes testvíz = 70 kg × 0,60 = 42 L (280 mOsm/kg [280 mmol/kg]).

A fő intracelluláris kation a kálium. A fő extracelluláris kation a nátrium. Az intracelluláris és extracelluláris kationok koncentrációi a következők:

Az intracelluláris káliumkoncentráció átlagosan 140 mEq/L (140 mmol/L).

Az extracelluláris káliumkoncentráció 3,5 - 5 mEq/L (3,5 - 5 mmol/L).

Az intracelluláris nátrium-koncentráció 12 mEq/L (12 mmol/L).

Az extracelluláris nátrium-koncentráció átlagosan 140 mEq/L (140 mmol/L).

Ozmotikus erők

Az egyesített oldott anyagok koncentrációja a vízben ozmolaritás (az oldott anyag mennyisége/liter oldat), amely testnedvekben hasonló az ozmolalitáshoz (az oldott anyag mennyisége az oldat kg-jához). A plazma ozmolalitását laboratóriumban lehet mérni, vagy a képlet alapján megbecsülni

Becsült plazma ozmolalitás hagyományos egységekben (mOsm/kg) =

ahol a szérum-nátrium (Na) mEq/L-ben, a glükóz és a BUN pedig mg/dL-ben van kifejezve. A testnedvek ozmolalitása általában 275 és 290 mOsm/kg (275 és 290 mmol/kg) között van. A nátrium a plazma ozmolalitásának fő meghatározója. A számított ozmolalitás nyilvánvaló változásai a nátrium mérésének hibáiból származhatnak (amelyek hiperlipidémiában vagy extrém hiperproteinémiában szenvedő betegeknél fordulhatnak elő, mivel a lipid vagy a fehérje helyet foglal az elemzésre szedett szérum térfogatában; maga a szérum nátrium-koncentrációja nem A szérum elektrolitok közvetlen ion-szelektív elektródákkal történő mérésének újabb módszerei megkerülik ezt a problémát. Oszmoláris rés van, ha a mért ozmolalitás ≥ 10 mOsm/kg (≥ 10 mmol/kg) túllépi a becsült ozmolalitást. Ennek oka a nem mérhető ozmotikusan aktív a plazmában lévő anyagok: A leggyakoribbak az alkoholok (etanol, metanol, izopropanol, etilénglikol), mannit és glicin.

A víz szabadon keresztezi a sejtmembránokat az alacsony oldott anyag koncentrációjú területekről a magas oldott anyag koncentrációjú területekre. Így az ozmolalitás általában kiegyenlítődik a test különböző folyadékterében, elsősorban a víz, nem pedig az oldott anyagok mozgásából adódóan. Az olyan oldott anyagoknak, mint a karbamid, amelyek szabadon diffundálnak a sejtmembránokon, csekély vagy egyáltalán nincs hatása a víz eltolódására (csekély vagy egyáltalán nincs ozmotikus aktivitás), míg az oldott anyagoknak, amelyek elsősorban egy folyadéktérre korlátozódnak, például nátriumra és káliumra, a legnagyobb ozmotikus aktivitás.

A tónusosság, vagyis a tényleges ozmolalitás tükrözi az ozmotikus aktivitást, és meghatározza a vizet a folyadéktereken át vonó erőt (az ozmotikus erőt). Az ozmotikus erőt más erők is szembeszállhatják. Például a plazmafehérjéknek van egy kis ozmotikus hatása, amely hajlamos a vizet a plazmába vonni; ezt az ozmotikus hatást általában vaszkuláris hidrosztatikus erők ellensúlyozzák, amelyek kiszorítják a vizet a plazmából.

Vízbevitel és kiválasztás

Az átlagos napi folyadékfogyasztás körülbelül 2,5 liter. A vizeletből és más forrásokból származó veszteség pótlásához szükséges mennyiség körülbelül 1–1,5 l/nap egészséges felnőtteknél. Rövid távon azonban egy átlagos, normális veseműködésű fiatal felnőtt naponta akár 200 ml vizet is bevehet a sejtanyagcsere során keletkező nitrogén- és egyéb hulladékok kiválasztására. Többre van szükség azoknál az embereknél, akiknek a vesekoncentrációs képessége bármilyen elveszett. A vese koncentráló képessége elvész

Cukorbetegségben szenvedők, bizonyos vesebetegségek, hiperkalcémia, súlyos sókorlátozás, krónikus túlfolyás vagy hiperkalémia

Olyan emberek, akik etanolt, fenitoint, lítiumot, demeklociklint vagy amfotericin B-t fogyasztanak

Oszmotikus diurézisben szenvedők (pl. Magas fehérjetartalmú étrend vagy hiperglikémia miatt)

Az egyéb kötelező vízveszteségek többnyire érzéketlen veszteségek a tüdőben és a bőrben, átlagosan körülbelül 0,4–0,5 ml/kg/óra vagy körülbelül 650–850 ml/nap egy 70 kg-os felnőttnél. Láz esetén további 50–75 ml/nap veszhet el a normálist meghaladó hőmérséklet-emelkedésenként. A gyomor-bélrendszeri veszteségek általában elhanyagolhatók, kivéve, ha jelentős hányás, hasmenés vagy mindkettő jelentkezik. Az izzadságveszteség jelentős lehet környezeti hőterhelés vagy túlzott terhelés alatt.

A vízbevitelt a szomjúság szabályozza. A szomjúságot az anterolaterális hipotalamuszban lévő receptorok váltják ki, amelyek reagálnak a megnövekedett plazma ozmolalitásra (alig 2% -ra) vagy a test folyadékmennyiségének csökkenésére. A hipotalamusz diszfunkciója ritkán csökkenti a szomjúság képességét.

A vese által történő vízkiválasztást elsősorban a vazopresszin (antidiuretikus hormon [ADH]) szabályozza. A vazopresszint a hátsó agyalapi mirigy szabadítja fel, és a disztális nephronban fokozott vízfelszívódást eredményez. A vazopresszin felszabadulását a következők bármelyike stimulálja: