Ellenpont: A zsigeri zsírosság nem okoz ok-okozati összefüggést az inzulinrezisztenciával

Mi a zsigeri elhízás?

A zsigeri elhízás és az inzulinrezisztencia kapcsolata

Logikusnak tűnik, hogy a zsigeri zsírtömeg növekedése nagyobb FFA felszabadulást eredményezhet a portális keringésben, és egyértelmű a kapcsolat a zsigeri zsírtömeg és az inzulinérzékenység között. Az azonban nem nyilvánvaló, hogy a megnövekedett zsigeri zsírtömeg valóban ok-okozati szerepet játszik-e az inzulinrezisztenciában. Néhány ugyanazon tanulmány, amely szoros összefüggést mutat be az inzulinérzékenység és a zsigeri zsírtömeg között, azt is mutatja, hogy az inzulinérzékenység szorosan összefügg a szubkután zsírtömeggel (20). Az embereknél az inzulinérzékenység és a regionális zsírraktárak közötti kapcsolat valójában jelentős eltéréseket mutat (22). Ennek oka lehet a zsigeri zsírraktár (22) mérésével kapcsolatos technikai kérdések és/vagy a zsírraktár mérete és lipolitikus aktivitása közötti kapcsolat változékonysága (23). Ez utóbbi jelenség például akkor fordulhat elő, ha egy adott zsírraktár kevesebb nagyobb méretű adipocitát tartalmaz egy alanynál, mint egy másik. Nagyobb lipolízist és nagyobb ellenállást várhatunk az inzulin antilipolitikus hatásától, ha a zsírsejtek száma nagyobb és kevesebb (24).

Más vizsgálatokban, amelyeket a zsigeri zsírnak az inzulinrezisztenciában betöltött kulcsszerepe bizonyítékként említenek, kétértelműségek vannak, amelyek megnehezítik értelmezésüket. A perinefriális zsír műtéti eltávolítása elhízott patkányokban javította az inzulin által közvetített glükóz elhelyezkedését (25). Ez azonban nem értelmezhető annak jelzésére, hogy a zsigeri lipolízis hatással van a szisztémás inzulinhatásra, mivel a patkányban a perinefricus zsír vénás elvezetése kavális, nem portális. Emberekben a vertikális sávú gasztroplasztikán és az omentectomián átesett egyéneknél az inzulinhatás nagyobb volt, mint azoknál, akiknek csak a vertikális sávú gasztroplasztikája volt (26). Azonban az omentektómián átesett alanyok (n = 19) 9 kg-kal nagyobb súlycsökkenést szenvedtek, mint azok, akik nem (n = 18), ez a különbség, bár statisztikailag nem szignifikáns ennél a viszonylag kis számú alanynál, valószínűleg fontos.

A zsigeri és a szubkután zsír hozzájárulása a portális és a perifériás FFA-hoz

Az inzulinrezisztens állapotokat mind a vázizomzatban, mind a májban inzulinrezisztencia jellemzi (27). Felvetődött, hogy az FFA fokozott májba juttatása máj inzulinrezisztenciát eredményez a glükoneogenezis stimulálásával (9). Mivel a zsigeri lipolízis sebessége korrelál a zsigeri zsír tömegével (18), és tekintettel az „első passz” hatásra, logikusnak tűnik azt feltételezni, hogy a megnövekedett zsigeri zsír felelős lehet a máj inzulinrezisztenciájáért. Ha azonban a májba juttatott FFA-k többsége szubkután zsírból származik, akkor a szubkután lipolízis rendellenességei fontosabbak lehetnek, mint a zsigeri lipolízis, mint a máj inzulinrezisztenciájának okai, különös tekintettel arra, hogy az egyéneknél a bőr alatti zsírraktárak általában megnőnek akiknek a zsigeri zsírtömegük megnövekedett, még akkor is, ha az összes vizsgált alany normál súlyú (28). Viszonylag kevés információ áll rendelkezésre a zsigeri lipolízis hozzájárulásáról az FFA májba történő bejuttatásához.

Az inzulinrezisztencia nem FFA közvetítői

Úgy gondolják, hogy az FFA-k fokozottabb leadása az inzulinrezisztencia elsődleges hatása az extrakepatikus szövetekben, elsősorban a vázizomzatban (4, 13). Nielsen és mtsai tanulmánya alapján. (18), valószínűtlennek tűnik, hogy a zsigeri zsír bármilyen jelentős módon hozzájárulhatna a vázizmok fokozott FFA-ellátásához. Lehetséges, hogy a zsigeri zsír közvetítheti a perifériás inzulinrezisztenciát egy másik mechanizmus révén, például az adipocitokinek felszabadulásával. Az ötlet alátámasztására azonban nincs közvetlen bizonyíték. Ezenkívül egy nemrégiben végzett tanulmány 2-es típusú cukorbetegeknél, akiknek 7 napig acipimoxot adtak az FFA plazmakoncentrációjának csökkentésére, kevésbé vonzóvá teszi ezt az elképzelést. Ebben a vizsgálatban az FFA-koncentrációk csökkentek, és az inzulinhatás jelentős javulását figyelték meg az adiponektin, a rezisztin, az interleukin-6 és a tumor nekrózis faktor-α szintjének változásának hiányában (33). Ez a megfigyelés nem feltétlenül jelenti azt, hogy az adipocitokinek nem közvetítői az inzulinrezisztenciának. Azt sugallja azonban, hogy az FFA-k fontosak. További kutatásokra van szükség az FFA-k és az adipocitokinek relatív jelentőségének e tekintetben történő meghatározása érdekében.

Összegzés

A megnövekedett viszcerális zsír szerepe az inzulinrezisztencia okaként ellentmondásos. Valószínűleg több oka lehet a zavartságnak. A testzsírraktárak mérésének módszertani pontatlansága és a zsírraktárak lipolitikus aktivitásának valódi biológiai variációja egyaránt szerepet játszhat. Úgy tűnik, hogy a zsigeri zsírnak nagyon kevés, vagy egyáltalán szerepe van az FFA-k túlkínálatában az extrakepatikus szövetek számára inzulinrezisztens állapotokban. Ehelyett a szubkután zsír, különösen a felső testben, a fő hozzájáruló az inzulinrezisztencia ezen ismert közvetítőjéhez. A zsigeri zsírtömeg növekedése, még normál testsúlyú egyének körében is, a bőr alatti zsírtömeg növekedésével jár. Tehát a bizonyítékok súlya azt sugallja, hogy a viscerális zsír bizonyos körülmények között felelős lehet a máj inzulinrezisztenciájáért, de nem több, mint az extrahepatikus szövetek inzulinrezisztenciájának markere. A jövőbeni vizsgálatoknak a felsőtest szubkután és a zsigeri zsírraktárak, az FFA metabolizmus szabályozásának és a májban az inzulinrezisztencia relatív hozzájárulásának a vázizmokban a szisztémás inzulinrezisztenciához való viszonyának kell összpontosítania.

Köszönetnyilvánítás

Részben az USPHS (HL67933 és DK40484) és a Mayo Alapítvány támogatásával valósul meg.