Endokrin rendellenességek és elhízás Obesogének - ScienceDirect

Felhívjuk figyelmét, hogy az Internet Explorer 8.x verziója 2016. január 1-jétől nem támogatott. További információért lásd ezt a támogatási oldalt.

Hozzáférés megszerzése Hozzáférés

Endocrinología y Nutrición (angol nyelvű kiadás)

Add hozzá Mendeley-hez

Absztrakt

A túlsúly és az elhízás előfordulása és elterjedtsége az elmúlt három évtizedben a világ szinte minden országában nagymértékben megnőtt. Ezt a jelenséget nem lehet könnyen megmagyarázni a nagyon eltérő kezdeti szokásokkal rendelkező populációk életmódbeli változásával. Ez más tényezők, az úgynevezett endokrin rendellenességek, pontosabban az obesogének hatásának mérlegeléséhez vezetett. Ez a tanulmány áttekintette a szennyező kémiai anyagokról rendelkezésre álló bizonyítékokat, amelyek potenciálisan obesogének lehetnek az emberekben: DES, genistein, biszfenol A, organotinok (TBT, TPT) és ftalátok. Az anyagok első három csoportja főleg az ösztrogén receptorokra hat, míg az organotinák és ftalátok aktiválják a PPARy-t. Arra a következtetésre jutottak, hogy van bizonyíték ezeknek a kémiai anyagoknak az szövetek és a kísérleti állatok obezogén hatására, de emberről kevés adat.

Resumen

La incidencia y prevalencia de sobrepeso y obesidad ha experimentado un gran incremento en las últimas tres décadas y afecta a casi todos los países del orbe. Este fenómeno no se explica fácilmente por los cambios del estilo de vida en las distintas poblaciones con hábitos de partida muy distintos. Por lo que además del cambio del estilo de vida, otros factores empiezan a tenerse en cuenta, los llamados disruptores endocrinos y other concretamente los obesógenos. Revisamos la evidencia que existe sobre sustancias químicas que polucionan el ambiente que potencialmente puedan ser obesógenos en humanos: el dietilestilbestrol (DES), la ginesteína, el bisfenol-A, los derivados orgánicos de estaño y los ftalatos. Los tres primeros actúan principemente sobre los receptores estrogénicos y los derivados orgánicos del estaño y los ftalatos activando los PPARγ. En conclusión, existen evidencias del efecto obesógeno de estas sustancias en estudios en animales de experimentación, tanto in vitro como in vivo, pero muy pocas en humanos.

Előző kiadott cikk Következő kiadott cikk