Harcolj azért, hogy rendhagyóan sovány, érintős téma maradjon a síugrásban

Ismerős történet - nézzük a sportolók testét, és valahogy szokatlannak tűnnek. Elgondolkodunk azon, hogy milyen hosszúra nyúlhattak egy ilyen rendellenes felépítés elérése érdekében. Bármit is csináltak, csodálkozunk: vajon természetes-e? Egészséges?

sovány

A fordulat az, hogy ezúttal nem szteroidoktól duzzadt testű, gömbölyded labdázókat nézünk. Figyeljük az olimpiai síugrókat és a testük felépítését. Szinte olyan vékonynak tűnnek, mint a sílécük, miközben a levegőben szárnyalnak, akár a tollak repülés közben. A svájci Simon Ammann, aki a játékok első aranyérmét nyerte a normál hegyi síugrásban, 5 láb-8 és 121 font. Ez szinte szupermodell sovány. A három amerikai ugró közül kettő hasonlóan van felépítve - Nick Alexander (5-11, 134) és Peter Frenette (5-10, 132), a harmadik Anders Johnson, a relatív tömeg 160-22-nél.

Az elit síugrók többsége itt nem haladja meg a 150 fontot, sok közülük közelebb van a 130-hoz, így nyugodtan feltételezhetjük, hogy nem kell könnyelműen beismerniük Bob Costasnak, hogy hamarosan feltöltötték az anabolikus szteroidokat. De az ellenkező probléma, az a lehetőség, hogy néhány ugró veszélyeztetetté teheti magát az étkezési rendellenességekkel szemben, vagy más módon kockáztathatja egészségét azáltal, hogy alulsúlyosra törekszik, ugyanolyan veszélyes.

A Nemzetközi Síszövetség (FIS) nem vak a kérdésre, bár vannak olyan megfigyelők, akik úgy érzik, hogy a szervezet többet tehetne a küzdelemben. A FIS 2004-ben olyan szabályt vezetett be, amely a maximális síhosszat összekapcsolta az ugró testtömegindexével (BMI), a magasság és a súly arányával. Az indoklás az volt, hogy bár az ugrók többsége a lehető legkönnyebbnek akar lenni az aerodinamikai előnyök érdekében, ugyanezen okból a leghosszabb sílécet is szeretné. A leghosszabb megengedett síléc használatának esélye arra szolgál, hogy ösztönözze az ugrókat, hogy súlyuk ne süllyedjen el veszélyesen alacsonyan.

A maximális hosszúságú sílécek legalacsonyabb megengedett BMI-értéke 18,5 kg/m2, ami egy átlagos felnőtt férfi esetében az elfogadható 18,5-25,0 tartomány alsó vége. (Csak a férfiakat vesszük figyelembe, mert a nőknek nincs olimpiai síugrás, de ez egy másik történet.) Az olimpia után a FIS a minimális BMI-t 19,0-ra emeli. Összehasonlításképpen: egy 5-10, 130 font ember BMI-je a 19,0 tartományban van. "Javult a helyzet; véleményem szerint tovább lehetne javítani" - mondta Wolfram Mueller, az osztrák grazi egyetem professzora a New York Times-nak. Mueller tavaly decemberben a British Journal of Sports Medicine tanulmányt tett közzé az alacsony súlyú ugrókról.

Egyes szakértők azonban úgy vélik, hogy a BMI-szabály azt tette, amit kellett volna - megfékezte azt az egyre aggasztóbb trendet, amelyben a síugrók körében az étkezési rendellenességekről szóló pletykák egyre gyakoribbá váltak. "Amikor ugrottam, még mielőtt minimális BMI lett volna, határozottan láttam néhány zavaró dolgot" - mondja Alan Alborn, az 1998-as, 2002-es és 2006-os amerikai csapat tagja. Az 5-10 éves Alborn 62 kg-nál, azaz körülbelül 137 fontnál versenyzett. "Volt olyan srác, aki alig evett egyáltalán, és sok étvágycsökkentés volt folyamatban, a srácok dohányoztak, dohányt rágtak, mindent megtettek, hogy az étvágyukat kordában tartsák. Ez más problémákhoz vezetett, például energiahiányhoz és a legyengült immunrendszer. A srácok, akik ma ugranak, könnyűnek tűnhetnek az átlagemberhez képest, de szerintem sokkal egészségesebbek, mint korábban. "

A síugrásnak ez a sötét oldala akkor kezdett kialakulni, amikor az 1980-as években a V-technika, amelyben az atléták a levegőben alakítják ki az alakjukat a sílécükkel, felváltotta a klasszikus párhuzamos stílust. A technika változása előnyösebbé tette, hogy felszálláskor könnyű legyen a levegőben, mint erőteljes, és a verseny a lehető legvékonyabb volt, miközben továbbra is képes volt edzeni. A 2000-es évek elejére a síugrós közösség körében széles körben elterjedt a gyanú, hogy néhány ugró túlságosan elvitte az alacsony testsúly iránti vágyat. A hirtelen kalóriaszámolás és minden uncia vagy kilogramm megszállottja már nem csak a női tornászoknak, birkózóknak és zsokéknak szólt.

Egy tanulmány megállapította, hogy a Salt Lake City-ben megrendezett 2002. évi játékok ugróinak 22 százaléka alacsonyabb volt az Egészségügyi Világszervezet által ajánlott minimális BMI-nél. 2003-ban a német ugró, Frank Lffler azt állította, hogy a csapat tisztviselői nyomást gyakoroltak rá, hogy drasztikusan fogyjon és diétát folytasson, amely napi csak 1200 kalóriát engedett meg neki, amit a német tisztviselők tagadtak. "Ultimátumot kaptam, hogy éhezhessem magam 72 kilogrammról 68 kilóra" - mondta Lffler a Der Spiegel német magazinnak adott interjújában. "De erre nem volt módom. Ennek semmi köze a síugráshoz, csak a mérleg elleni küzdelemhez. Számomra egyértelművé vált, hogy a rendszerünk beteg."

Egyes jelentések szerint a 32 éves finn Janne Ahonen, kétszeres ezüstérmes, aki 2008-ban nyugdíjba vonult, hetekig majdnem böjtölt, amikor lefogyott, hogy visszatérjen ezekre az olimpiára. A 6-0, 140 néven szereplő Ahonen sikeresen bejutott a csapatba, de sok más ugróhoz hasonlóan ő sem volt hajlandó kommentálni a vancouveri súlyproblémákat. Ammann ugyanezt tette, amikor egy sajtótájékoztatón kérdezték a súlyáról.

A síugrók egyértelműen még mindig kissé érzékenyek, ha súlyproblémákról van szó, ami érthető. Kevés olyan sportoló van, akinek a grammig kell törődnie a pontos súlyával. "Az elit srácok, Ammannhoz hasonlóan, megtalálták a tökéletes egyensúlyt" - mondta Alborn. "Megtalálták a legkisebb súlyt, amelyet fenntartani tudnak, miközben továbbra is egészségesek maradnak és nem áldozzák fel az erőt."

És azoknak az ugróknak, akik nem találták meg ezt a tökéletes súlyt, akik olyan alacsonyra mentek, amennyit biztonságosan tudnak menni, de akik még mindig úgy gondolják, hogy egy-két kilogrammal kevesebbel jutnak el az éremállványig? Számukra a síugrás veszélyes játék, és nem csak a leszállásokról beszélünk.