Kísérletek a halál utáni életről

Kívánhatjuk, hogy lelkünk evezzen, miután a nap letelik fizikai életünkre, de a bizonyítékok szerint arra kell összpontosítanunk, hogy itt és most éljünk. Mike Hewitt/Getty Images elrejteni a feliratot

Kívánhatjuk, hogy lelkünk evezzen, miután a nap letelik fizikai életünkre, de a bizonyítékok szerint arra kell összpontosítanunk, hogy itt és most éljünk.

Mike Hewitt/Getty Images

Mivel bloggerem, Adam Frank tegnap közzétette azt a vidám Monty Python videót, amely azt vizsgálja, hogy van-e élet a halál után, és Mark Memmott, a The Two-Way blog hétfőn írt Hawking ugyanezen témájú, engem idéző nyilatkozatairól, nem tudtam ellenállni a hozzájáruláshoz ez az értékes vita néhány megjegyzéssel a halál utáni kísérletekről.

Idézek A könny a teremtés szélén című könyvemből, ahol egyszerre ismertettem tizenéves fantáziámat a lélek súlyának méréséről, valamint a huszadik század elejéről származó "komoly" kísérletet, amely akkoriban nagy sajtót kapott:

Frankenstein tinédzserként való olvasása még inkább felkeltette a huszadik század végén elvesztett viktoriánus természettudományi filozófus fantáziámat. Amikor 1979-ben beléptem a riói Katolikus Egyetem fizika tanszékére, a romantikus tudós, a szakáll, a pipa és minden más tökéletes megtestesítője voltam. Emlékszem, hogy zavartan kísérleteztem "a lélek létének vizsgálatára". Ha volt egy lélek, indokoltam, annak valamiféle elektromágneses természetűnek kell lennie ahhoz, hogy képes legyen animálni az agyat. Nos, mi lenne, ha meggyőznék egy orvosi intézményt arról, hogy engedjék meg, hogy egy haldokló beteget elektromágneses aktivitás mérésére alkalmas eszközökkel, voltmérőkkel, magnetométerekkel stb. Képes lennék észlelni az élet egyensúlyhiányának megszűnését, a halál végső egyensúlyának elérkezését? Természetesen a hangszereknek rendkívül érzékenyeknek kellett lenniük, hogy a halál pillanatában bármilyen percnyi változást megragadjanak. A méréshez a haldokló betegnek nagyon pontos skálán kell lennie, ha a léleknek lenne némi súlya. Emlékszem, elméletemet elmagyaráztam egy professzornak [. ] Nem emlékszem pontosan arra, amit mondott, de emlékszem a néma hitetlenség kifejezésére.

Természetesen csak félig komolyan vettem részt a "kísérleti teológiában". De az én viktoriánus felemnek, örömmel mondhatom, volt legalább egy elődje. 1907-ben Dr. Duncan MacDougall, a massachusettsi Haverhill-ből egy sor kísérletet végzett a lélek mérlegelésére. Bár módszertana erősen gyanús volt, eredményeit a The New York Times idézte: "A léleknek súlya van, gondolja az orvos" - olvasható a címsorban. A súly háromnegyed uncia (21,3 gramm) volt, bár a jó orvos maroknyi haldokló között eltérések voltak. Kontrollcsoportja számára MacDougall tizenöt haldoklót nyomott meg, és megmutatta, hogy a halál pillanatában nem volt fogyás. Az eredmény nem lepte meg. Végül is csak az embereknek volt lelkük.

Azok, akiket érdekelnek a további részletek és más történetek, olvassák el Mary Roach vidám és informatív Stiff: The Human Cadavers furcsa élete című cikkét, és keressék fel ezt az oldalt. Dr. MacDougall mérései inspirálták a 2003-as hollywoodi 21 grammos slágert, amelyben Sean Penn szerepelt egy gyengélkedő matematikus szerepében.

Visszatérve Hawkinghoz, egyet kell értenem vele. Bár szigorúan tudományos szempontból nem bizonyítottuk, hogy nincs élet a halál után, mindaz, amit tudunk a természet működéséről, azt jelzi, hogy az élet egy kibontakozó biokémiai jelenség, amelynek kezdete és vége van. Tudományos szempontból a halál utáni életnek nincs értelme: van élet, olyan állapot, amikor egy szervezet aktívan kölcsönhatásba lép a környezetével, és van halál, amikor ez a kölcsönhatás passzívvá válik. (Még a vírusok is csak akkor tekinthetők életben, ha a gazdasejtben vannak. De itt valóban nem ezt vesszük figyelembe, ami a halál utáni emberi élet.) Remélhetünk még többet, és nagyon érthető, hogy sokan szeretnénk, de a hangsúlyunknak itt és most kell lennie, nem pedig a túloldalon. Az számít, amit életünk közben csinálunk. Az életen túl csak azok maradnak emlékek, akik megmaradtak.