Ami miatt a pap elvesztette önuralmát?

A washingtoni főegyházmegye elmagyarázza, hogy a harag hogyan hozhatja ki senkinek a legjobbat, és mit kell tennie, ha ez megtörténik

Van egy nő a plébánián, aki minden nap megáll, néha többször is. És mindig akar valamit: pénzt az autó javításához, egy utat valahova, ilyesmit.

Egyik este későn hív, hogy kérjek egy felvonót haza. Az ágyban vagyok, de nem hagyja cserben. A nő elmebeteg, meg kell említenem. És egy kórház előtt ül. Tehát átöltözök a pizsamából és beülök az autómba.

Amikor felveszem, nem fogja feltenni a biztonsági övet. Körbejárok a kocsiban, és becsatolom. Most cigarettát akar. Visszautasítom, mire ő sikoltozni kezd. Szóval abbahagyom, de nincs pénze. Megveszem a cigarettákat.

Amikor megpróbál kigyulladni a kocsimban, többet vitatkozunk. Őrült, őrült vagyok, és amikor leadom, azt mondja: "Nem hívlak újra."

Pap vagyok, emlékszem. Ez az a pillanat, amikor állítólag a másik arcát fordítom. Ehelyett kiabálok rá: "Hála Istennek!" És letépem.

Oké, ez nem sok sértés volt, de nincs gyakorlatom. És nem annyira a szavak okoztak szégyent, mint a felháborodás, amelyet egy problémás embernek tártam fel. A nő saját családja nem is foglalkozik majd vele. Ha az Isten embere nem tud némi kedvességet tanúsítani, akkor ki fogja?

A baseballban megtanulod, hogy ne lendülj minden pályán. Ez igaz a haragra is - nem mindig kell válaszolnia. Az erkölcsi élet megköveteli, hogy szünetet tartson, ha valami nem érzi jól magát. Lélegezzen mélyen. Döntse el, hogy hagyhatja-e ezt lebegni.

És amikor mégis elcseszi, kérjen megbocsátást. Másnap felhívtam a nőt, és csak ezt tettem.

(A házasságodtól kezdve a munkahelyi életedig, ha hagyod, hogy dühünk egészséges legyen Öt ok a temperamentumra.)