Öt mítosz a brit ételről Anglophenia BBC America

Ha ezt meg szeretné osztani a Facebookon, kattintson az alábbi linkre.

A viccek célpontjaként vitatható, hogy a brit ételek minden aspektusát félreértik.

"Nem lehet megbízni olyan emberekben, akiknek olyan rossz a konyhája" Jacques Chirac híresen elmondta egy 2005-ös nemzetközi találkozón, amikor Franciaország elnökeként szolgált.

"Az egyetlen dolog, amit valaha is tettek az európai mezőgazdaság érdekében, az őrült tehén betegség" - mondta a volt francia miniszterelnök. "Finnország után ez az ország a legrosszabb ételekkel."

Chirac brit ételekkel végzett jiberei ezzel nem értek véget. Látszólag viccelődött a világ többi vezetőjével, köztük Vlagyimir Putyin, körülbelül akkori NATO-főtitkár Lord George Robertson, aki Skóciából jött, a helyi ételeket szolgálta fel.

"Innen erednek a NATO-val kapcsolatos nehézségeink" - mondta Chirac, amint arról a BBC News beszámolt.

De akik viccelődnek a brit ételekkel, valószínűleg nem ették.

Nemzetközi élelmiszerügyi hatóság és televíziós személyiség Andrew Zimmern elismeri, hogy a brit ételek hírnevének voltak hullámvölgyei, de szerinte a mai angol ételhallgatók nagy hagyományai.

"Kétszáz évvel ezelőtt - mondta Zimmern - a" finom angol étel "kifejezést nagy dicséretnek tekintették."

Aztán a múlt század folyamán az angol főzés státusza orrba lendült.

„Húsz évvel ezelőtt - mondta Zimmern -„ a Brit-szigetek ételeit általánosságban a világ legrosszabbjai közé sorolták - unalmasnak, kedvesnek és főttnek ”.

Számos megfigyelő azt állítja, hogy a brit konyha kegyelemből való elesése sok köze volt a két világháború és a szigorú.

"De ma," mondja Zimmern, az élelmiszer-show 2007-es angliai útján, "az Egyesült Királyság ételei visszatértek az élelmiszerlánc tetejére, köszönhetően a populista örökséggel foglalkozó élelmiszerek mozgalmának és a hagyományos ételek iránti lelkes megbecsülésnek."

Vessünk egy pillantást néhány mítoszra a brit ételekkel kapcsolatban:

1. mítosz: A brit étel unalmas, mint a sült marhahús.

Itt okkal említjük a sült marhahúst. Évszázadok óta Nagy-Britannia híres volt marhahúsáról, bár a lakosság nagy része ekkor még nem tudta megenni. A 18. és 19. század folyamán Nagy-Britannia híres volt szarvasmarha-tenyésztéséről, amelyet birodalma révén világszerte exportált.

Részlet Hogarth 1748-ban, „A régi angliai sült marhahúsból” vagy a „Calais kapuja” -ból (Yorck-projekt)

HogarthHíres festménye és népszerű metszete A Calais kapuja vagy az O, az ó-angliai sült marhahús, Anglia marhahúsának hírnevéről tanúskodik - és talán megelőző viszonzást jelent Chirac leereszkedésére. Hogarth előadásában a franciák tűnnek össze és alultápláltnak. Maga Hogarth azt írta, hogy „saját honfitársaim előtt kívánta megmutatni az étel, papok, katonák stb. Közötti szembeötlő különbséget”. a két ország közül.

2. mítosz: A brit ételek nyájasak.

Volt már forró angol mustárod? Komolyan, a brit fűszerművészet évszázadokra nyúlik vissza. A normann hódítás a középkorban fűszereket hozott Angliába, mondja Colin Spencer a British Food: Rendkívüli ezer éves történelem című könyvében. Nagy-Britannia meghatározó szereplője volt a fűszerkereskedelemnek, amely egzotikus ízeket mutatott be az országnak a világ minden tájáról. Természetesen India, egykori gyarmat, a brit szájban gyakorolt hatását valószínűleg nem lehet túlbecsülni.

3. mítosz: A brit ételeket vagy főzik, vagy túlfőzik.

Valószínűleg igaz, hogy a brit történelemben voltak olyan időszakok, amikor a főzési módszerek ízlés szerinti ételeket fogyasztottak el. Spencer történész azt állítja, hogy a brit konyha hanyatlása nem a 20. századi háború normálásával, hanem az egészség és a stílus viktoriánus hozzáállásával kezdődött. Spencer szerint a viktoriánusok azért szabotálták saját szájpadlásaikat, mert féltek a nyers ételektől, megvetően az egyszerű készítményektől és túlzott félelemben voltak a francia ételektől.

Ugyanakkor a briteknek már a korai Nagy-Britanniába nyúló hagyományai voltak az ízes főzési technikákra, amelyek fűszeres pörkölési és párolási technikákat fejlesztettek ki, mielőtt azokat Európában széles körben alkalmazták volna. Ezeket a hagyományokat ismét felélesztik a modern szakácsok, a Slow Food hívei és a gasztronómiák.

4. mítosz: Mivel mindez ugyanarról a kis szigetről származik, a brit ételeknek hiányzik a többi konyha sokszínűsége.

Rossz, és itt csak egy példa: 2010-ben Nagy-Britannia nagyjából 700 különféle sajtot készített - 100-mal többet, mint Franciaország. Anglia nemcsak több sajtot termelt, mint Franciaország, de a Financial Times által idézett statisztikák szerint egy főre jutóan több sajtot is gyártott: 11,4 sajt „változat” innovációs pontszáma minden millió ember számára a francia, aki csupán 9,2 pontot ért el.

5. mítosz: Az előző sajtos összehasonlítás után semmiképpen sem állhatna elő újabb kulináris statisztikával, amelyben az angolok felülmúlják a franciákat.

Ismét rossz. Szintén 2010-ben (nyilvánvalóan a brit ételgyőzelmek nagy éve a franciák felett) egy felmérésből kiderült, hogy a britek több időt töltöttek a konyhában, mint a franciák. A BBC olajmagazinja és a Madame Figaro francia magazin közvélemény-kutatásából kiderült, hogy a brit olvasók 50 százaléka több mint 30 percet töltött főzéssel minden este, míg a francia olvasóknak csak 27 százaléka.

És ha ez az utolsó kérdéses statisztika nem hatott meg, akkor ez biztosan nem fog: Dél-Angliában az emberek több fokhagymát esznek, mint a dél-franciaországi emberek. Ez a „pompás tény” - írta az Independent egy jó ideje - egy 30 hektáros fokhagymatelep tulajdonosától származott a Wight-szigeten.