Valóban őrülten. ismerős

Hozza városunkat a nappali szobájába

Emily Young rendezői debütálása idén meleg értesítéseket gyűjtött a cannes-i filmfesztiválon, de a való világ hideg fényében repedések kezdenek megjelenni.

A témája hasonló Anthony Minghella Truly, Madly, Deeply és Jerry Zucker Ghost című filmjéhez, Young saját tollából készült filmje egy fiatal nő története, akinek szelleme nem távozhat el a Földről, korai halála után, amíg utoljára nem találkozott férjével . Hatalmas szerelem kötötte össze, hogy a pár „bezárkózzon”, mielőtt mindegyik tovább léphet.

Helen (Ingeborga Dapkunaite) zaklatott fiatal litván kétgyermekes anya a kötője végén. Férje, John (Peter Mullan) skót segélymunkás, aki több időt tölt el távoli országokban sürgősségi segélyszervezéssel, mint otthon a családjával. Helen születésnapjának közeledtével John megpróbál hazautazni a Balkán veszélyes területén keresztül, nem tudva arról, hogy autóbalesetben életét vesztette. Helen, aki szintén nincs tudatában állapotának, tovább bolyong a házban, álmain és látomásain keresztül beszél gyermekeivel.

John visszautazása Londonba jobban megvalósul, mint az odahaza kísérteties játékszerek, amelyek hamarosan eltorlaszolódnak a stilisztikai trópusoktól és a narratív trükköktől. A folyamatos előre-hátra váltás az idő múlásával egyre kevésbé érdekes. A fényképezés, mint az emlékezet őrzőjének vizuális refrénje érdekes módon kerül átadásra, főleg egy olyan jelenetben, amelyben Helen dotty öreg apja (David Warner) egy régóta elhunyt feleségét (Gemma Jones) nézi, aki egy otthoni film celluloidján örökített meg.

Az élet csókjának igazi szíve a fiatal Millie Findlay, mint Kate, Helen hatalmas tizenéves lánya. Tizenhárom, 35 éves korában megindítóan ábrázolja a lány küzdelmét, hogy megbirkózzon anyja halálával, és felállítsa öccsét (James E Martin), miközben apja visszatérésére vár. Ironikus módon a jelenléte kíséri a filmet a záró krediteken túl.