Az elhízás gyors áttekintése; az ellenség belül

Absztrakt

A világszerte növekvő prevalencia arányú elhízás több társbetegséggel korrelál. Sajnos a jelenleg rendelkezésre álló terápiák, például a farmakoterápia, a bariatrikus műtét vagy a géntranszfer technológia számos hátránnyal járnak együtt, beleértve a nemkívánatos mellékhatásokat, a gyenge megfelelést vagy az átmeneti hatékonyságot. Ezért az életmódbeli tényezők módosítása nagy jelentőségű lehet. A közelmúltban az intenzív kutatások középpontjában a neurotróf tényezők és azok metabotróf potenciálja áll az elhízás elleni célzott farmakológiában. Eközben az elhízás összetettsége és többtényezős jellege miatt továbbra is kihívást jelentõ orvosi probléma marad.

áttekintése

Bevezetés

Az elhízás vagy a túlzott testzsír az energiaszükséglethez viszonyított krónikus energiafelvétel eredménye. Hatással van a közegészségügyre, és világszerte növekvő prevalenciával, valamint többszörös komorbiditással társul, ideértve a diabetes mellitust, az artériás hipertóniát és a szív- és érrendszeri betegségeket (1, 2). Termodinamikai szempontból az elhízás akkor következik be, amikor az evés homeosztatikus szabályozása zavart okoz. Valójában az étkezési magatartás ellenőrzése komplex multimodális kommunikációt jelent a test különböző szervei és a központi idegrendszer (CNS) között, amelyet idegi és vér által közvetített jelek közvetítenek (3). Az elhízás összetettsége és többtényezős jellege miatt az alapvető biológia régóta kihívást jelent az energiafogyasztás és a ráfordítás egyensúlyának szabályozásának alapjainak megértése.

Elhízás és az agy

Az állatok és emberek táplálkozási viselkedésének vizsgálata arra ösztönözte az idegtudósokat, hogy keressenek olyan utakat, géneket vagy mediátorokat az agyban, amelyek részt vesznek a táplálékfelvétel és a testsúly szabályozásában. A hipotalamusz, mint az elhízás patogenezisében alapvetően szerepet játszó agyi régió szerepe sok évvel ezelőtt megmutatkozott (4). Az elváltozás-tanulmány és a funkcionális agyi képalkotás eredményei rámutattak, hogy a ventromedialis hipotalamusz „jóllakottsági központ”, és az oldalsó hipotalamusz területét „éhségközpontnak” tekintik. Az utóbbi években az orexigén és a neuropeptiderg rendszer azonosítása forradalmasította a táplálékfelvétel hipotalamusz-kontrolljának megértését (5–7). Új anorexigén faktorokat is azonosítottak, például kokain- és amfetamin-szabályozott transzkript peptidet (8, 9).

Ezenkívül számos perifériás jelet ismer fel az ételbevitel szabályozása, a közelmúltban a ghrelinre és az YY peptidre összpontosítva. A Ghrelin, az 1999-ben felfedezett polipeptid, elsősorban a gyomorból és a felső vékonybélből szabadul fel (10, 11). A Ghrelin közvetlenül a várható étkezés előtt választódik ki, és erőteljesen elősegíti az elhízáshoz vezető táplálékfelvételt (12, 13).

Hasonlóképpen, ha ezeket az egereket egy endokannabinoid antagonistával, például rimonabanttal kezelik, a táplálékbevitel csökken. Amikor a CB1-receptort kiütötték egerekben, ezek az állatok általában soványabbak és kevésbé éhesek, mint a vad típusú egerek (29). Eközben vannak olyan jelentések, amelyek azt mutatják, hogy az endokannabinoidok nemcsak a hipotalamusz, hanem az ízlelőbimbók ízsejtjeinek szintjén is befolyásolják az etetési magatartást, ahol az endokannabinoidok erősítik az édes ízű idegi jelátvitel erősségét (30–33). Érdekes módon az idegtudósok azt tapasztalták, hogy a zsíros ételek hatással vannak az agy örömközpontjaira. Ebben az összefüggésben az étkezés kényszeressé válik a függő egyének számára, függetlenül az egészségre vagy a társadalmi megfelelésre gyakorolt ​​negatív hatásoktól (34). A legújabb kutatási eredmények azt mutatják, hogy hosszabb ideig tartó túlzott evés után az agy funkcionális kapcsolatai megváltoznak (35). Patkányokban a magas zsírtartalmú étrend befolyásolja az agy örömközpontjait, és amikor a patkányoknak egészséges ételt kínálnak a több hétig tartó ócskatáplálék után, ritkábban veszik be, jelezve, hogy a kialakult étkezési szokásokat általában nehéz gyorsan megváltoztatni (36.

Más vegyi anyagok és genetikai hozzájárulók összekapcsolása az elhízással

A fent említett hormonok vagy kémiai jelek mellett az idegen molekulák bevitele, beleértve néhány gyógyszert, elhízást okozhat. Noha a legtöbb gyógyszer nem igazán toxin, néhányuknak mérgező hatása lehet és súlygyarapodást okozhat. Például a pszichotrop gyógyszerek kimutatták, hogy elősegítik a súlygyarapodást. Ebben az értelemben a monoamin-oxidáz (MAO) inhibitorok, a lítium, a valproát, a mirtazapin, a klozapin, az olanzapin és néhány szelektív szerotonin-újrafelvétel-gátló (SSRI), mint például a fluoxetin, a szertralin és a paroxetin, több mechanizmuson keresztül is elhízást váltanak ki. (37) Egyéb idegen vegyi anyagok, beleértve a környezeti toxinokat is, súlygyarapodást okozhatnak. A környezeti toxinok megzavarhatják az anyagcserét, a máj méregtelenítő rendszerét, a központi súlykontroll-rendszert, a cirkadián ritmust, a stresszreakciót vagy a pajzsmirigy működését, ami elhízáshoz vezet (38). Mivel a méregtelenítés a hosszú távú hatékony testsúly-szabályozás és az egészséges anyagcsere megteremtésének központi eleme (39), ezért a toxinok szerepének felismerése az elhízásban és a mitokondriális és redoxi rendszerek, vagy a neuro-endo-immun szuperrendszer megváltozott funkciójában az elhízás elleni hatékony klinikai stratégiák kidolgozása.

A genetikai tényezők hozzájárulása az elhízás patogeneziséhez az agykutatók úgy vélik, hogy a génmutációk elhízást okozhatnak. Ebben az összefüggésben bebizonyosodott, hogy egyesek genetikai felépítésük miatt hajlamosabbak a súlygyarapodásra, mint mások. Az elhízás kutatói szerint a gének felelősek a testtípusok közötti különbségek 40-70 százalékáért (40). A genetikusok azonban csak ritka génmutációkat találtak, amelyek hozzájárulnak az elhízás elszigetelt eseteihez. Ezért további genetikai vizsgálatok szükségesek ahhoz, hogy jobban megértsük a genetikai tényezőket az elhízással összekötő mechanizmusokat.

Az elhízás terápiás megközelítései: a jelenlegi helyzet és a jövő perspektívái

Végül röviden áttekintjük azokat a neurotróf tényezőket, amelyek az utóbbi időben egyre nagyobb figyelmet kaptak. Lényeges bizonyítékok azt mutatják, hogy az idegi növekedési faktor (NGF) és az agyból származó neurotróf faktor (BDNF) az idegsejtek túlélésében való részvételük mellett több biológiai jelenséget közvetít, az immunotróftól a pszichotrop hatásig (47–49). Ez a két tényező szerepet játszik a kardiometabolikus homeosztázis fenntartásában, ideértve a glükóz és a lipid anyagcserét, valamint az energiamérleget, a kardioprotektív kezelést és a sebgyógyulást. A legújabb eredmények azt mutatják, hogy mind az NGF, mind a BDNF keringő és/vagy szöveti szintje megváltozik olyan kardiometabolikus betegségek esetén, mint az érelmeszesedés, az elhízás, a 2-es típusú cukorbetegség és a metabolikus szindróma. Ezért ezek a multifunkcionális tényezők ígéretesnek tűnnek az elhízás vagy az azzal összefüggő rendellenességek kezelésében.

Záró megjegyzések

Az elhízás olyan egészségügyi probléma, amelyben a testfelesleg olyan mértékben felhalmozódott, hogy az káros hatással lehet az egészségre, ami csökkentheti a várható élettartamot és/vagy megnövekedett egészségügyi problémákat. Az elhízás elleni jelenleg rendelkezésre álló terápiák számos hátránnyal járnak, beleértve a gyenge megfelelést, az átmeneti hatékonyságot vagy a nemkívánatos mellékhatásokat. Általában a fogyókúra és a testmozgás jelentik az elhízás kezelésének alapját. Sőt, fontos javítani az étrend minőségét az energiasűrű élelmiszerek, például a magas zsír- és cukortartalmú ételek fogyasztásának csökkentésével, valamint az élelmi rostbevitel növelésével. A közelmúltban az intenzív kutatások középpontjában a neurotróf tényezők és azok metabotróf potenciálja áll az elhízás vagy az ahhoz kapcsolódó betegségek elleni célzott farmakológiában. Ezeknek a molekuláknak a sok potenciálja ígéretes új terápiás szerként képviseli őket az elhízás és az anyagcserével kapcsolatos rendellenességek ellen.

Megjegyzések

(Kérjük, idézze meg: Hassanzadeh P. Az elhízás gyors áttekintése; az ellenség belül. Gastroenterol Hepatol ágyi pad 2011; 4 (4): 186-191).