Miért gondolod, hogy annyira szeretem őt?

A templom vasárnapján énekeltek egy dalt: Élő reményem.

Elárasztott.

Ez volt az első alkalom, hogy egyházi istentiszteleten álltam, mióta részt vettem Kristin fia temetésén.

Mindketten ott voltunk, a hátsó közelében. Utána a templomtól egy családot láttam vendégül ebédre, így előző este csirkehúscsontokat készítettem elő, de néhány utolsó pillanatban tennivalóm volt, mielőtt felkészültem volna a templomba. Rohantam. A gyerekek verekedtek. Ordítottam. A dolgok feszültek voltak és mindenki morcos volt, amikor berakodtunk a teherautóba, hogy elhajtsuk a néhány percet a templomunkig.

Végigcsináltuk a közösségi üdvözletet, minden mosolyt és egy pár dalt, amikor a zenekar elkezdett játszani, az Living Hope. A dal részben ezt mondja:

Aztán eljött a reggel, amely megpecsételte az ígéretet
Az eltemetett teste lélegezni kezdett
A csendből az Ordító Oroszlán
Kijelentette, hogy a sírnak nincs követelése velem szemben
Jézusom, a tiéd a győzelem

Halleluja, dicsérjétek azt, aki szabadon engedett
Halleluja, a halál veszített rajtam
Minden láncot megtörtél
A te nevedben van üdvösség
Jézus Krisztus, élő reménységem

Teljesen visszavontam. Megpróbáltam nem sírni, dicsérettel emeltem fel a kezemet, és hagytam, hogy a szavak belesüllyedjenek. Mindössze annyit tehettem, hogy állva maradjak, mert ezek a szavak megrengettek. Élő reményem.

Miután leültünk, kritikus elmém támadni kezdett: Micsoda képmutató! Fő a képmutatók között. Jössz a templomba, és szentül jársz el, és behunytad a szemed, és ezeket a dalokat énekeled, de rendetlenség vagy. Fél órával ezelőtt csak sikoltoztál a gyerekeiden, harcoltál a férjeddel, és oktalanul költöttél…

Megkapja az ötletet.

De aztán a másik hang mérlegelte: Éppen ezért olyan hatalmasak a szavak. Tekintettel kudarcaimra és teljes rendetlenségemre, Ő mégis meghalt értem, és megbocsátott nekem. Mit gondolsz, miért szeretem annyira?? Roncs vagyok. És még mindig szeret.

Emlékszem, hogy egy nézőtéren ültem, amikor Beth Moore bibliatanulmányt tanított. Mesélt arról, hogy unokája keresztény dallal együtt énekelt a rádióban. És nagy könnyeket kapott a szemében, amikor meghallotta és gondolkodott, Fogalmad sincs, mennyire szeretni fogod Őt! Fogalmad sincs még arról, mennyire át fog látni téged.

Most úgy érzem magam, főleg ezek után az elmúlt hetek után. Sok utazás. Temetések és diagnózisok. Elfoglaltság és kimerültség.

Mindennek közepén az Ő hűsége. (Webster meghatározza, hogy hűséges, állandó, kitartó. Micsoda ajándék.)

Ahogy kedden este hazarepültem Washingtonból, egy gyors munkából, vihar közepette indultunk el. Kezdetben nem volt olyan rögös, mint attól féltem. (Csak ebben van egy bejegyzés.) De aztán felhő viharfelhőbe kerültünk, amikor felértünk, és a gép megmerült, döcögött és ringott. Egyre félelmetesebb lettem, amikor repülök, gyerekeket posztolok, és megfogom az ülés karjait.

Aztán ugyanolyan gyorsan, ahogy elkezdődött, a repülőgép áthúzódott a felhőkön és megnyugodott. A vihar felett kék ég. Korábban nem láthattál az ablakon túl. Most már láthatta, hogy az egész ég elnyúlik a gépen túl.

Tegnap olvastam egy blogbejegyzést A köd mindig felemelkedett címmel, amely egy nő szorongással és depresszióval való küzdelméről szól, és azt mondja: Néha a nap lángját értékelhetjük a köd haladékává válva.

Mit gondolsz, miért szeretem annyira?

A kudarcaim és a hiányosságaim ellenére ismerek valakit, aki mindvégig szeret, és mindig megbocsát nekem, akárhányszor elrontottam korábban.

Nem számít a viharpart vagy a köd, a másik oldalon fény van. Másképp néz ki, mint mielőtt a viharpartra vagy a ködbe került volna, de a nap lángja, a tisztás átjárja a felhőket és a ködöt.

Soha nem felejtem el, hol buktam el. És másoktól is bocsánatot kell kérnem, nemcsak a Megváltómtól. Soha nem felejtem el a vihart. Soha nem felejtem el a ködöt. A szívem még mindig hegeket visel az általa okozott ütéstől.

Még, Tágas helyre hozott, megmentett, mert gyönyörködött bennem. Zsoltár 18:19