Philharmonia/Petrenko recenzió - ismertetett beszámoló Mahler befejezetlen 10. helyéről

Royal Festival Hall, London
Vaszilij Petrenko Mahler 10. előadását nemrég elhunyt édesanyjának dedikálta, és valóban olyan érzés volt, mintha valami nehezedne a zenére ma este

Vaszilij Petrenko csak a befejezetlen 10. szimfónia első tételét foglalta magában a Mahler-ciklusban, amelyet a Liverpooli Királyi Filharmonikusokkal adott a 2010/11-es szezonban. Azóta a teljes munkát elvállalta, vezette Deryck Cooke páratlan előadói változatát az RLPO-val és a Nemzeti Ifjúsági Zenekarral egyaránt, és a Philharmoniánál is a legutóbbi megjelenésére vitte.

Petrenko a 10. előadását édesanyjának szentelte, aki nemrégiben halt meg, és talán ennek a veszteségnek a súlya volt a felelős meglehetősen elakadt megközelítéséért. A nyitó Adagio, ahol a zene sötét szakadékát soha nem javasolták, hevesen disszonáns klimatikus akkordjának hatása elhomályosult, és a szimfónia intenzíven személyes dimenziója - akkor született, amikor Mahlernek szembe kellett néznie a valódi lehetőségével, hogy elveszítse zenéjét. feleségét, Almát Walter Gropius építésznek - általában semlegesítették. Az a scherzópár, amely az apró Purgatorio mozgalmat magába zárja (ami itt mindennaposnak hangzott) eléggé hihető volt. De a finálé egyes szakaszainak valódi szépsége ellenére - az elhagyott, mégis törekvő fuvolaszólót gyönyörűen megítélték - Petrenko előadásai csak a vége felé érték el a szükséges koherenciát. Akkor is kissé túl könnyűnek tűnt ez az egész, és a záró bekezdések kisugárzása aligha volt kivívható.

Mahler utolsó szimfóniája előtt jött Mozart utolsó zongoraversenye, a B flat K595, Till Fellnerrel szólistaként. Hiányzott a sallang, és időnként talán nem is díszítették - Fellner zongorahangja nem volt különösebben hálátlan -, és a Filharmonia közreműködése kevésbé kifejező volt, mint Petrenko néhány gesztusa számítani látszott.