A Charnel-ház

Bauhausztól Beinhausig

kalapácsos

.
Jekatyerina Maximova 1931-ben gyártott fabrika-kukhnia [gyári konyhája vagy menza] a szamarai Maslennikovon egy konstruktivista csoda, kalapács és sarló alakjában. A szovjet „gyárkonyhák” célja az volt, hogy megfelelő táplálékot nyújtsanak a dolgozóknak, és felszabadítsák a nőket a házi rabszolgaság alól (azaz a gyermeknevelés és a házimunka névtelen fáradságai és mocskolása). Sok ilyen nyilvános konyha épült és nyílt meg az 1920-as években, de kétségkívül a Maximova által tervezett. Oroszország legtöbb konstruktivista épületéhez hasonlóan, főleg a hátországban, ennek az avantgárd emlékműnek a megőrzésére irányuló stratégiák is kevéssé voltak megfelelőek. Vagy gyakrabban, teljesen hiányzik.

Archnadzor egy 2008 márciusi cikkében megjegyezte, hogy "ha ez az épület egy fővárosban jelent volna meg, akkor megbecsülték volna és már régen bekerült volna az építészettörténeti tankönyvekbe". (Habár az egykori Szovjetunió más részein található hasonló konstruktivista épületek szomorú állapota ezt a feltevést int0 kérdésnek kellene, hogy vonja, kivéve Melnikov oligarcha által támogatott darabjait és Kharkov csiszolt Gosprom homlokzatát). Maximova eredeti kialakításának nagy része - mind a belső, mind a külső - sajnos megsemmisült a 20. század során átfogó rekonstrukciók és átalakítások során.

Sok ország második világháború előtti és utáni megőrzési intézkedéseihez hasonlítható erőfeszítésként a gyárat 1944-re már alaposan felújították. A teljes homlokzatot átdolgozták, és klasszikus stílusban épített szarkofágként borította be az épület homlokzatát. Néhány belső változtatás és burkolat is történt. 1998-99-ben az épület ismét átalakult, ezúttal bevásárlóközponttá. Azóta többször bontással fenyegetett épületben ma kóbor kutyák és hajléktalanok vannak.

Funkciója és célja a korszak ipari művészetének több szempontját emeli ki. Ezeket az építészeti elképzeléseket ideálisan alkalmazták gyárakban, munkásklubokban, étkezdékben, garázsokban és modern munkásosztályú lakásokban, tágas és napsütésben, sőt Moszkvában egy negyedet építettek, hogy maximalizálják a napfény hatását az összes lakásban; a művészet praktikussá vált, iparosodott, és a tömegek szolgálatára vagy más módon való stimulálására irányult. A ház projekteket hajóként tervezték, hogy a szovjet állampolgárokat ráhangolják a közösségi élet előnyeire.

A kalapács és sarló elrendezésének ideológiai extravaganciának, szimbolikus túlzásnak kell tűnnie, de Moszkvában és Leningrádban hasonló projektek valósultak meg: homályosan hasonló kalapács és sarló alakú iskola, vagy csillag alakú Vörös Hadsereg színháza. Maximova épülete így „bemutatta a szovjet avantgárd progresszív esztétikai, mérnöki és etikai elképzeléseit”. Ez volt az egyik első épület a Volga térségében, betonlemezekkel/padlószerkezettel, a modern, kreatív technológia bemutatója.

Maga a gyári konyha a kalapácsban volt, ahonnan három szállítószalag hozta az ételt a sarlóban lévő menzába. Két emelet volt, tágas galériákkal és lépcsőkkel, az épületben sportlétesítmény, olvasóterem, valamint a konyha adminisztrációja is helyet kapott. A belső és tervrajz szerves, dinamikus részét képezte az épület esztétikai hatásának; ezeket a szempontokat azonban a városi tanács ritkán veszi figyelembe, amikor eljön a felújítás ideje, figyelembe véve a szakértelem hiányát.

A Dostoianie respublika című tévéműsorban megemlítik, hogy sem a szövetségi, sem a helyi kormányzat nem hajlandó támogatást nyújtani ezeknek a hanyatló struktúráknak. Ennek egy másik tragikus példája Moisei Ginzburg moszkvai Narkomfin épülete, amely az UNESCO által a veszélyeztetett épületek listáján szerepel, miközben szó szerint szétesik (gyakran emberek vannak bent, ahogy Owen Hatherley egy nemrégiben tartott moszkvai kirándulás során megfigyelte). Még 2008-ban ismét tervek voltak a szamarai konyha-gyár átalakítására, ezúttal irodai központtá, de 2010 februárjára a helyreállítási tervek stagnáltak. Ma az épület még egyszer rombolás előtt áll.