Látatlan Japán

Jay Allen

A Láthatatlan Japánról szóló cikkek tartalmazhatnak kapcsolt linkeket, amelyekből jutalékot kapunk, ha vásárol.

Kezdje ingyenesen! Indítsa el vagy folytassa japán tanulmányait ezzel a tanfolyammal, amelyet bármikor, bárhol használhat! (MEGJEGYZÉS: Társult link; Az Unseen Japan jutalékot keres Önnek, külön költség nélkül, ha vásárol. Minden vásárlás az UJ-ban végzett munkát finanszírozza!)

Élvezze a japán harapnivalókat bárhol - rendeljen japán snackdobozt barátainktól a Bokksuban! Nagyszerű ajándék is! (MEGJEGYZÉS: Társult link; Az Unseen Japan jutalékot keres Önnek, külön költség nélkül, ha vásárol. Minden vásárlás az UJ-ban végzett munkát finanszírozza!)

Amikor először ettem nyers lovat Tokióban, mindez nagy nyelvi félreértés volt.

Már közel három éve tanultam japánt, de még soha nem voltam Japánban. Első utamra, 2015 áprilisában, elmentem megismerni azt a nőt, akivel online találkoztam, és aki feleségem lett. De szerettem volna elkezdeni próbára tenni képességeimet is.

Rettegtem.

Ez addig volt, amíg nem léptem le a gépről. Ezt követően kétszeresen rettegtem.

Addig online beszéltem a feleségemmel, és számos oktatóval beszéltem az iTalki segítségével, amely egy nagyszerű szolgáltatás, amely lehetővé teszi az anyanyelvi beszélőkkel folytatott beszélgetéseket. De amikor Tokióba értem, azt tapasztaltam, hogy még az egyszerű nyilvános interakciók is - például a kávé megrendelése - hurkot vetnek rám. Ezek nem voltak interakciók, amelyeket korábban is megtettem. Fogalmam sem volt, milyen kérdésekre kell számítani, amelyek minden tisztázási kérelmet felvetettek („Szeretnéd forró vagy hideg tejet?”), Amitől döbbenten és verejtékektől ázva éreztem magam.

Ez az érzés néhány hét múlva alábbhagy. A tapasztalat brutális, de őszinte tanár. De az utazás nagy részében a közelgő feleségem közelében tartottam magam, egyfajta nyelvi mankónak támaszkodva. Jól elboldogultam japán munkatársaimmal, de megint: korábban japánul folytattam velük interakciókat és kapcsolatokat, így biztonságosabbnak éreztem magam. Nem szándékosan állítottam magam olyan helyzetekbe idegenekkel, ahol beszélgetést kellett folytatnom.

Csak egy későbbi út során, amikor a feleségemnek tervei voltak egy barátjával az estére, úgy döntöttem, hogy kitolom magam a komfortzónámból. A feleségem elmondta, hogy Ebisu, egy kedves környék, amely Shibuya déli oldalán fekszik, remek helyeket kínál enni és inni. Kedves rajongó lévén úgy döntöttem, hogy egyedül megyek ki, és megnézem, milyen katasztrófa következett be.

Gyaloglás közben az „Uma-Ebisu” (うまえびす) felirat - hiraganával, a két japán szótagíró rendszer egyikével - betűvel ragadt meg.

Most hadd magyarázzam el, mennyire mulatságos voltam. Az „Uma” (馬) jelentése japánul „ló”. Ugyanakkor a japánoknál szerepel az „umai” (旨い) szó is, ami „finom” (ez az ismertebb „oishii” szinonimája). Azt hittem, hogy az étterem egyszerűen elejtette az -i-t (egy ragozott végződést, amely a mellékmondat alakjában -ku-ra változik, és a múlt időre -katta-ra vált), csak hogy aranyos legyen. Tehát elvetemült agyam azt gondolta, hogy ez azt jelenti, hogy „Finom Ebisu”. Nos, ki panaszkodhat hogy? Alig tudtam hazamenni, mondtam, hogy megtaláltam egy „Delicious Ebisu” nevű üzletet, és kíméletlenül elsétáltam mellette.

Besurrantam, és a húszéves pincér kedvesen bemutatott egy helyet a bárban. Odaadt nekem egy menüt, és kiköpött néhány magyarázó szót, amit úgy gondoltam, hogy értek.

Most jött a játékba a második ügyességem. A lehető legjobban próbáltam átjutni az étlapon. Évek óta küzdök ezzel, mivel a japán ételek hihetetlenül változatosak és változatosak - sokkal inkább, mint az államokban általában kapható karcsúsított lehetőségek -, és így a szavak nem lesznek nagyon ismerősek számodra hacsak nem kifejezetten tanulmányozta őket. Néhány hét elteltével az országban olyan dolgokat ettem, mint az abura tofu, a konnyaku, a kamaboko, a mentaiko, a sanma, valamint más ételek és halfajták, amelyekről soha nem is tudtam. Felfedeztem egész élelmiszer-kategóriákat - például a japán szeretetet a horumon vagy az orgonahús iránt -, amelyek teljesen újdonságok voltak számomra.

De a legfőbb problémám Uma Ebisu menüjével kapcsolatban? Folyamatosan láttam a japán kanjikat lóra (馬), és azt gondoltam, hogy ez a kanji a csirkének (鳥). Más szavakkal, azt hittem, hogy a „Finom Ebisu” nevű helyen vagyok, és találtam egy yakitori (grillezett csirke) szaküzletet.

Amikor megpróbáltam rendelni, a szegény pincér kissé zavartan néz ki. Megpróbált lebeszélni arról az ötletről, hogy csirkét rendelek, és egyre jobban megdöbben, hogy nem működik. Végül kimondta az angol szót: „Horse!”

Abbahagytam. - néztem rá. Újra megnéztem a menü kandzsiját. Végül elsüllyedt a helyzet borzalma, amelyben találtam magam. Nem készítettem fel magam erre a lehetőségre. Az egyik, még soha nem hallottam arról, hogy a ló csemege Japánban. Másodszor, az amerikai konyhában a ló nem olyan állat, akire megtanulják nézni és gondolkodni: "Ez tökéletes lenne, mint egy sushi hozzávaló."

Nem arról van szó, hogy a ló a japán étrend alapvető eleme. A fogyasztás régiónként eltér, de az ország évente csaknem 6000 tonna bevitt lóhúsának nagy része a Kumamoto régióban eszik, ahol az 馬肉 (baniku; lóhús) a különleges étel. Az étel neve 桜肉 (sakura-niku) vagy „cseresznyevirág hús” néven is szerepel. Senki sem tudja pontosan, hogyan nyerte el ezt a becenevet, magyarázattal kezdve a lóhús hasonlóságától a cseresznyevirág színéig, egészen a név használatáig a japán történelem időszakában, amikor a húsevést tiltották, ellentétben a buddhista tannal.

Mindenesetre, bár a ló semmilyen szempontból nem alapétel, a lovat csemegének tekintik, és ennek szentelt üzletek találhatók Tokió körül. Mint épp megtudtam.

Az üzletben ülve, a „tedd vagy meghalj” döntés előtt, eszembe jutott egy történet, amelyet David Sedaris író elmesélt egy seattle-i előadáson. Elmesélte ezt a felháborító mesét arról, hogy miután közölte a hallgatósággal, hogy nem akarta eltávolítani a vakbélét, hacsak nem talált orvost, aki egy korsóban adta neki, odalépett hozzá egy nő, és azt mondta: - Ismerek egy srác ”, és azon az éjszakán Sedarisz szervét eltávolították és megajándékozták vele. Ezután megjegyezte, hogy miután elmesélte ezt a történetet egy másik koncerten, utána jött egy rajongó, és megkérdezte: „Igazak ezek a történetek? Hogyan történnek veled folyton ezek az őrült szamár dolgok ?! Sedaris mondta (sic),

Azt válaszoltam: "A különbség köztem és közted [mert nyilván meg tudnám ítélni ezt a srácot, miután csak találkoztam vele] az, hogy mindig igent mondok.

Szóval gondoltam, szar. Vagy, ahogy a japánok mondanák, 郷に入っては郷に従え (gou ni itte ha gou ni shitagae) - „Ha elmész a faluba, engedelmeskedj a falunak”. Vagy ahogy mi angolul mondjuk: „Tedd azt, amit a rómaiak.”

Az Uma Ebisu jórészt a nyers vagy elvetett lóhúsra szakosodott, így aznap éjjel elém hozták a sushi valamilyen formáját, vagy különféle enyhén főtt húst, jól elkészített és fűszerezett zöldségek oldalával. Az üzlet gyönyörű szaké választékkal rendelkezett, és miután lazán leírta a preferenciáimat, a pincér egymás után három különböző fajtát kínált fel az étkezésemmel együtt, mindegyik finomabb, mint az előző.

Az üzletet kevesen látogatták aznap este - csak én és egy kis nőcsoport élvezte az éjszakát - így a pincérrel sok időt töltöttünk japánul. Megosztotta a főzés iránti szenvedélyét, és azt, hogy hogyan akarja felfelé haladni az iparban és vezetni a saját üzletét. Álma az volt, hogy minél több angol legyen az övében, hogy végül New Yorkba költözhessen, ahol üzletet nyit, és megosztja a japán ételek szépségét és ízét a nagyvilággal.

Fergeteges este lett, kitűnő ételekkel, italokkal és beszélgetésekkel teli. Ez volt az első igazi tapasztalatom az interneten kívül, és teljesen új japánul ismerkedtem meg. Olyan élmény volt, amire soha nem lett volna lehetőségem, ha nem nyelem le az idegességemet, és folyton „igent” mondok bármire, amit az élet hozott aznap este.

Ami a lovat illeti? Be kell vallanom, hogy élveztem. Édesebb, mint a marhahús, és talán kissé közelebb áll a bölényhez, mint a marhahús, könnyű volt enni és tápláló volt. Eléggé élveztem, hogy a következő évben Japánban jártam, és megkértem Takanori barátomat, hogy vigyen el a kedvenc baniku éttermébe Tokióba - Rocky, a hegy tetejére a Shibuya állomás nyüzsgésétől. A Rocky a lovakat minden lehetséges kombinációban szolgálja, beleértve a yakiniku tálcát is, ahol az ügyfelek különféle vágásokat főzhetnek közvetlenül az asztalnál.

Ló yakiniku a Shibuya-i Rocky-ból. Azt mondom, hogy azt hittem, hogy a papír ló kivágása érintés volt a tetején.

Noha azóta sok kulináris és alkoholos kalandom volt Japánban, ez az élmény nyitotta meg a tekintetemet egy élménybe vetett erő hatalma előtt. Megtörte azt a félelmet is, hogy az emberekkel egy olyan nyelven folytattam a kapcsolatot, amelyet lassan megtanultam, hogyan készítsem el magam.