5 hónapig véreztem a terhesség alatt

Eleinte azt hittem, hogy vetélésem van - de ez valami más volt.

véreztem

A fürdőszobában voltam, amikor hirtelen súlyos fájdalom ért a hátamba és a hasamba. Meggörnyedtem, alig tudtam megakadályozni, hogy leereszkedjek a földre. Ahogy a vér kiürült a 9. hetes terhes testemből, az volt az első gondolatom, hogy vetélésem van. Fékezhetetlenül sírtam, miközben lassan leereszkedtem a földre.

Sikoltottam férjem nevét, tudván, hogy bárhonnan meghallja, bárhol is legyen a 2 szobás lakásunkban. Szaladt a fürdőszobába, hogy megtalálja, ahogy a fájdalomtól vonaglik a földön. - Azt hiszem, elvesztettem a babát. Zokogtam. - Azonnal be kell jutnunk a kórházba. A férjem cipelte a 10 hónapos kislányunkat, én pedig a 2 éves kislányom kezét fogva kapaszkodtam lefelé. A közelben nem volt senki, aki figyelhette volna a gyerekeinket; legközelebbi családunk több mint 400 mérföldnyire lakott. Tehát a kórházba vezető úton halmoztunk be az autónkba.

Az ultrahang egészséges babát mutatott, erős szívveréssel. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. A vér nem vetélésből származott, hanem szubkorion vérzés, amely akkor következik be, amikor a vér felhalmozódik a méhlepény és a méh membránjai között - ez olyan állapot, amely a terhesség nagyjából 1% -ában fordul elő, és nagyobb terhességet okozhat a terhességnek. vetélés.

Egy tanulmány szerint a szubkorion vérzéssel kórházba került terhes nőknél körülbelül háromszor nagyobb a vetélés valószínűsége, mint más nőknél, akiket a fenyegetett vetélés tüneteivel kórházba szállítottak. Ugyanez a tanulmány azt is megállapította, hogy a vetélés valószínűbb subchorioniás vérzés esetén, ha a haematoma mérete nagy a magzat méretéhez viszonyítva, ha az anya több mint 30 éves, vagy ha a baba 9 hetesnél fiatalabb.

37 éves voltam, és mivel idősebb anya volt, sokkal nagyobb valószínűséggel lettem ilyen állapotban. A vérzés jelentős volt, és a terhesség alatt éppen elértem a 9 hetes határt.

A második terhességemnél már szubkorion vérzésem volt, ami csak egy évvel volt a harmadik. Akkoriban egy amerikai emigráns voltam, Dubajban éltem, ahol megszülettem első lányomat. Két hónap múlva ultrahanggal igazoltam a terhességet, amelyet rutinszerű szülési ellátásnak tekintettek a dubaji amerikai kórházban. Véletlenül találtak egy kis hematomát az ultrahangon. Fogalmam sem volt, hogy nekem is van, mert nem volt vérzés vagy fájdalom. De egy héttel ezután kezdtem enyhén foltos lenni. Ob/gynem azt mondta, jól érzem magam, ha Dubajból az Egyesült Államokba repülök, hogy bemutassak egy szakmai konferencián és meglátogassam a családomat, azokat a terveket, amelyeket már megfogalmaztam, mielőtt megismertem volna a vérzést. De végül kissé több vérzésem támadt a kiutazó repülésem alatt és után, ezért úgy döntöttem, hogy maradok, és a második babám otthon lesz az Egyesült Államokban, szemben azzal, hogy visszarepülök Dubaiba. Nem akartam többé kockáztatni azzal, hogy aktív vérzéssel repültem.

Túlságosan aggódtam a vérzés újbóli előfordulása miatt, hogy élvezhessek egy sétát vagy jól érezzem magam az 1 és 2 éves gyerekeimmel játszva, akik véletlenül megüthették a terhes hasamat.

A szubkorion vérzés a harmadik terhességemnél azonban sokkal nagyobb volt, mint a második koromé, és megkövetelt, hogy változtassak jelentősen az életmódomon. Kismedencei pihenést folytattam, ami azt jelentette, hogy nem szexeltem, vagy más módon megterheltem a medence területét. A vérömleny előtt gyakran gyakoroltam sétákat, jógát és szobakerékpárt. Aktív vérzéssel ob/gyn ajánlotta, hogy jelentősen csökkentsem az aktivitásomat. Minden edzést abbahagytam, kivéve rövid sétákat az autómhoz és a munkahelyemre, időm nagy részét a lakásomban töltöttem. Azt is tanácsolták, hogy ne emeljek meg jelentős mennyiségű súlyt, amit rendkívül nehéz megtenni, amikor 2 fiatal gyereket nevelnek. Kellemetlen volt emelni lányaimat etetőszékbe, autósülésbe és gyermekágyba, ezért ezt is felhagytam. Pedig tovább dolgoztam; professzorként a munkaidőm felét otthon tudnám végezni.

Míg a munkarendem lehetővé tette, hogy gyermekeimet napközibe vigyem és onnan vigyem el, nem tudtam tovább cipelni őket. A férjemnek pedig következetlen volt a munkarendje, ezért nem tudott napközi-futásokat végezni. A férjem úgy döntött, hogy abbahagyja a munkáját, egy ideiglenes munkát, amelyet jobb helyzet keresése közben vállalt, így otthon maradhat apa, amíg én tovább dolgozom. Volt lehetőségem rokkantsági szabadság igénylésére, ha nem tudtam tovább dolgozni, de ez végül nem jelentett problémát.

Olyan tehetetlennek éreztem magam, miközben naponta folytattam a vérzést, és azt kívántam, bárcsak bármit megtehetnék a haematoma megoldása érdekében. Kényszerítettem magam arra, hogy pozitívan gondolkodjak, elképzelve, hogy egy másik gyerek játszik a 2 nagyobb gyermekemmel. Egy ponton még az ágy pihenését is fontolgattam, de ob/gynem szerint még ez sem gyógyítja meg a vérzést. Míg a foltok végül enyhültek, 5 teljes hónap kellett, mire már nem véreztem.

De terhességem utolsó két hónapjában nem változtattam korlátozott rutinomon. Túlságosan aggódtam a vérzés újbóli előfordulása miatt, hogy élvezhessek egy sétát, vagy jól érezzem magam az 1 és 2 éves gyerekeimmel játszva, akik véletlenül megüthették terhes hasamat. Amikor a fiamnak komplikáció nélküli hüvelyi születése volt, csak egy héttel késve, annyira megkönnyebbültem - már nem kellett az életemben lábujjhegyen aggódnom, hogy esetleg tennék valamit a vérzés súlyosbításáért. Egyszerűen élvezhettem, hogy anyuka lehetek új kisfiamnak.