Az autonóm neuropátia kezelhető

Absztrakt:

Áttekintés

A kardiovaszkuláris autonóm neuropathia (CAN) a hirtelen szívhalál nagy kockázatával jár. Cukorbetegeknél a diabéteszes autonóm neuropátia (DAN) a CAN fokozott előfordulását jelzi, és a neuropathia és az autonóm diszfunkció korai tünetei alapján diagnosztizálják. Ezek a tünetek magukban foglalhatják az ortosztatikus szédülést, a gyomor-bélrendszeri (GI) és a genito-vizelet (GU) tüneteket, valamint a hipoglikémia tudatosságát vagy reagálhatatlanságát. A DAN diagnózisa általában csak a neuropathia egyéb okainak kiküszöbölése után történik. A DAN - ot és a CAN - ot autonóm diszfunkció előzi meg (lásd 1.ábra), a cukorbetegségre nem korlátozódó tényezők progressziója. Az öregedési folyamat autonóm hanyatlást okoz, ami viszont autonóm neuropathiához vezet. Az olyan krónikus betegségek, mint a cukorbetegség, felgyorsítják az öregedési folyamatokat, és az autonóm neuropathia korai megjelenését okozhatják. Azoknál a személyeknél, akik nem szenvednek cukorbetegségben, a DAN állapotát „fejlett autonóm diszfunkciónak” nevezhetjük.

Cikk:

Függetlenül attól, hogy ezt az állapotot nevezik, és az általános tévhitektől eltérően az autonóm diszfunkció kezelhető. Azonban minél korábban észlelik az autonóm diszfunkciót, annál nagyobb a terápiás lehetőségek száma (lásd Asztal 1). Ezért a DAN vagy a fejlett autonóm diszfunkció nehezebben kezelhető. Más szavakkal, könnyebb kijavítani a korai stádiumú autonóm diszfunkciókat az előrehaladott stádiumú autonóm neuropátiás károsodásokhoz képest.

Függetlenül attól, hogy ezt az állapotot nevezik, és az általános tévhitektől eltérően az autonóm diszfunkció kezelhető. Azonban minél korábban észlelik az autonóm diszfunkciót, annál nagyobb a terápiás lehetőségek száma (lásd Asztal 1). Ezért a DAN vagy a fejlett autonóm diszfunkció nehezebben kezelhető. Más szavakkal, könnyebb kijavítani a korai stádiumú autonóm diszfunkciókat az előrehaladott stádiumú autonóm neuropátiás károsodásokhoz képest.

A nem invazív ANS monitorozás története a klinikai gyakorlatban zavaros. Hagyományosan csak a szívfrekvencia-variabilitás (HRV) mértékein alapult. A HRV mérései, az 1996-os Keringési Szabványok 3. cikkében meghatározottak szerint, a paraszimpatikák és a szimpatikák vegyes vagy hiányos mértékei. Ez nem meglepő, mivel a HRV önmagában, függetlenül attól, hogy mennyit boncolt, csak egy független mértéke a rendszernek (ANS), amely két komponenst tartalmaz: a paraszimpatikát és a szimpatikát. Matematikai szempontból egy mérőszám nem elegendő a kétkomponensű rendszer teljes jellemzéséhez. Ha egy intézkedés megváltozik, akkor feltételezések vagy további információk nélkül lehetetlen meghatározni, hogy melyik komponens változott. Ez nagyon alacsony klinikai elfogadási arányt eredményezett ennek a módszernek. A szélsőséges esetek kivételével a HRV önmagában nem nyújt további információt. A HRV önmagában csak a nyilvánvaló tényt jelzi: a beteg ANS működését.

A Massachusettsi Műszaki Intézet (MIT) kutatói megállapították, hogy a klinikán kényelmesen megszerezhető légzési aktivitás mérése (pl. Impedancia pletizmográfia) megfelelő második intézkedés a HRV-vel együtt. Most megvan a szükséges két intézkedés a kétkomponensű rendszer teljes jellemzéséhez. Ennek eredményeként a szimpatikumok és a parasimpatikák egymástól függetlenül és egyidejűleg is mérhetők. E rendelkezésükre álló két intézkedéssel az orvosok képesek a beteg fiziológiája alapján egyedivé tenni a kezelést. Ennél is fontosabb, hogy az orvosok most már közvetlenül és objektíven mérhetik a betegek terápiára adott válaszait.

A beteg úgy reagál-e a terápiára, hogy megfelelően korlátozza a stressz (szimpatikus) reakciókat és ezáltal korlátozza a morbiditást (azaz fenntartja vagy javítja az életminőséget)?
Megfelelően védett-e a beteg szíve a halálozás korlátozásához (azaz a hosszú élettartam fenntartásához)?
Mi az autonóm patofiziológia? és
Mi a legjobb választás a terápiának az egyes betegek számára?

Képesek vagyunk a paraszimpatikák és a szimpatikusok független és egyidejű mérésére, valamint arra, hogy meghatározzuk, kit teszteljünk. A kérdés továbbra is fennáll: Hogyan kezeljük az azonosított betegeket? Az alapvető ANS-terápia egyszerű. Négy autonóm egyensúlyhiány és nyolc terápiás gyógyszercsoport létezik (lásd Asztal 1). A négy autonóm egyensúlyhiány a magas parasimpatikus aktivitás, az alacsony parasimpatikus aktivitás, a nagy szimpatikus aktivitás és az alacsony szimpatikus aktivitás.

Jelentős adatok vannak a Carvedilolt szedő cukorbetegekről, amelyek alátámasztják ezen esettanulmány eredményeit. A paraszimpatikus és szimpatikus aktivitás nem invazív, független, egyidejű, kvantitatív mérésével a CAN kimutatható, korábban azonosítható, kifejezetten a beteg egyéni fiziológiája alapján kezelhető és monitorozható. Ez jobb eredményeket, jobb életminőséget és megőrzött hosszú élettartamot eredményez a morbiditás és a halálozás csökkentésével.