Bird by Bird: Az áthaladás rítusa és a veszteség súlya

Legtöbbször egy faj elvesztésének hatása alig mérhető. De a csökkenő madárpopulációk nemcsak a környezetünkre rontanak.

Több mint negyven évvel ezelőtt, amikor elértem azt, amit nagyapám a pubertás előestéjének számított, felhívtak, hogy töltsem nála a hétvégét Connecticut vidéki házában. Tudtam, mire számíthatok, mert négy idősebb testvérem ugyanazon rítuson ment keresztül. A hétvége csúcspontja egy kétcsövű puska ünnepélyes bemutatása lenne, amelyet józan utasítás követne a lőfegyverek biztonságáról és az általános férfiasságról. Aztán nagyapám kirándulásra vitt az erdőbe, és lőttünk néhány kört.

Amikor viszont sorra kerültem, a rituálé megváltozott. Fegyver helyett a nagyapám adott nekem egy kétcsövű távcsövet, és másnap kora reggel elvitt az első madárjárásomra. Tanácstalan voltam, de egy órán belül elfelejtettem csalódásomat, puszta félelmem félretolta a levegőben lebegő vörös kezdet, a fa rigó fuvolazenéje, a kéménycsapások swoosh-je formációban rohanva a feje fölött.

A hajnali kórus kakofóniájából nagyapám megtanított arra, hogy válasszam ki a mezei veréb dalában egy ledobott pingponglabda ritmusát, és a vontatott dús „igyál teát!” Csak a sziluettjeik alapján tanultam megkülönböztetni egy phoebe-t és egy kestrel-t. Azon a hétvégén nagyapám új világba emelte a leplet. Nem akartam, hogy vége legyen a közös időnknek; Nem akartam visszamenni a saját családom farmjára, ahol legjobb tudomásom szerint nem voltak madarak.

Természetesen odahaza, a nyugati Massachusetts-i Berkshires-ben megtaláltam az összes madarat, akikkel megismerkedtem Connecticutban, és még sok más, minden színű nagykövetet: elektromos-kék indigó sármányokat, vérvörös skarlátvörös tónusokat, földi tónusúakat veeries. Még mindig emlékszem az első Blackburnian warblerre, akit valaha láttam, torkát és arcát olyan élénken narancssárgával, mintha arca készen állna lángra.

Ezután tavaszi és nyári reggel, felébredtem, és meghallgattam, ahogy a madarak énekeltek a kertemben. Ha olyan hang hallatszott, amelyet nem tudtam felismerni, feldobtam egy inget és egy nadrágot, megfogtam a távcsövet, és felkutattam, amit ma is csinálok.

Későbbi éveiben nagyapám morgolódott, hogy a madarak egyre ritkábbak. Csábító volt leírni komorságát, mint egy idős férfit, aki romantikázza a múltat, vagy csak éppen romló hallását és látását. De igaz, hogy az az óriási akarat, amely éjjelente ébren tartott, amikor fiúként meglátogattam, elcsendesedett, és az északkeleti erdők és mezők üresebbnek érezték magam.

Néhány évvel ezelőtt a Nemzeti Audubon Társaság kiadta az észak-amerikai madarak populációs tendenciáinak végleges tanulmányát, amely monumentális erőfeszítés az éves karácsonyi madárszámlálás és a tenyészmadarak felméréseinek évtizedes adatain alapul. A tanulmány megerősítette, amitől nagyapám félt, és amit ma a legtöbben tudunk: Azok a madarak, amelyeket új-angliai nevelésem során szoktam látni - az esti szúnyogok, a keleti rétek, az északi bobfehérek - szabadon esnek. A veszteségek elképesztőek. Amióta nagyapám alig fél életével ezelőtt ismertetett meg a madarakkal, az egykor elterjedt fajok akár 80 százalékkal is csökkentek a szokásos gyanúsítottak miatt: az élőhelyek elvesztése, a növényvédő szerek, a betelepített fajok és az éghajlatváltozás miatt. A madarak tízmillióinak dalait elhallgattatták. Olyan érzés, mintha a fények tompulnának.

Egy értelemben a kihalást hatalmasan túlértékelik. Az eltűnő állatok és növények túlnyomó többsége alig hagy hullámzást az élet medencéjében. A fajok ritkává válnak, eltűnnek, a gazdasági rendszerek mégis fennmaradnak. Bizonyos esetekben a biológiai közösségek alapvetően megváltoznak a hiányzó darabok miatt, de legtöbbször az olyan fajok kihalásának ökológiai hatásai, mint a Bachman-féle pacsirta vagy akár az elefántcsontra vágott harkályok, alig mérhetők.

Az igazi veszteség lelki és esztétikai, nem funkcionális vagy gazdasági. Az élet tovább folytatódna, ha minden Shakespeare-darabot és Beethoven-szonátát megsemmisítenének, de az Audubon-jelentés szavaival élve az égboltunk „kissé csendesebb, a táj pedig kissé durva” lenne. Természetesen mindig lesznek felvételeink a madárdalokról és a madarak viselkedéséről szóló videók, amelyekre vissza lehet esni, mintha digitális memória lenne. De vajon elég lesz-e?

Most már látom, hogy nagyapám átjárási szertartása valóban arról szólt, hogy összekapcsol minket a földdel. Arról szólt, hogy megtanulják, hogyan lehet meghitt a világ jeleivel, illataival, hangjaival, textúráival és ritmusaival. Arról szólt, hogy tudjuk, hol vagyunk és kik vagyunk. Milyen csodálatos lenne, ha ezt az ajándékot átadhatnám a saját unokáimnak.