Edo-periódus (1603 - 1868)

Tokugawa Ieyasu Japán leghatalmasabb embere volt, miután Hideyoshi 1598-ban meghalt. Ígéretei ellenére nem tisztelte Hideyoshi utódját, Hideyori-t, mert Japán abszolút uralkodójává akart válni.

Az 1600-as sekigaharai csatában Ieyasu legyőzte a hideyori hűségeseket és más nyugati riválisokat. Ezért szinte korlátlan hatalmat és gazdagságot ért el. 1603-ban Ieyasut a császár kinevezte Shogunnak, és kormányát Edóban (Tokió) hozta létre. A Tokugawa-sógunok figyelemre méltó 250 éven át továbbra is uralkodtak Japánon.

Ieyasu szigorú ellenőrzés alá vonta az egész országot. Ügyesen osztotta szét a megszerzett földterületet a daimjók között: a hűségesebb vazallusok (azok, akik támogatták őt már Sekigahara előtt) ennek megfelelően stratégiailag fontosabb területeket kaptak. A daimyónak azt is megkövetelték, hogy minden második évet Edóban töltsön. Ez hatalmas anyagi terhet jelentett a daimyo számára, és mérsékelte otthoni hatalmát.

Ieyasu továbbra is népszerűsítette a külkereskedelmet. Kapcsolatokat létesített az angolokkal és a hollandokkal. Másrészt 1614-től érvényesítette a kereszténység elnyomását és üldözését.

Miután a Toyotomi klán 1615-ben elpusztult, amikor Ieyasu elfoglalta Oszaka várát, utódainak gyakorlatilag már nem voltak vetélytársaik, és a béke az egész Edo-korszakban uralkodott. Ezért a harcosok (szamurájok) nemcsak a harcművészetekre, hanem az irodalomra, a filozófiára és a művészetekre is képezték magukat, pl. a teaszertartás.

1633-ban Sogun Iemitsu megtiltotta a külföldre utazást, és 1639-ben szinte teljesen elszigetelte Japánt azzal, hogy a Nagasaki kikötőjében szorosan szabályozta a Kínával és Hollandiával folytatott kereskedelmi kapcsolatokat a külvilággal fenntartott kapcsolatokkal. Ezenkívül minden külföldi könyvet betiltottak. A kiválasztott daimyóknak engedték kereskedni Koreával, a Ryukyu Királysággal és az Ainuval Hokkaidóban.

Az elszigeteltség ellenére a belföldi kereskedelem és a mezőgazdasági termelés tovább javult. Az Edo-korszakban és különösen a Genroku-korszakban (1688 - 1703) a népi kultúra virágzott. Különösen a városlakók körében váltak népszerűvé az új művészeti formák, mint a kabuki és az ukiyo-e.

Tokugawa Japan legfontosabb filozófiája az újkonfucianizmus volt, hangsúlyozva az erkölcs, az oktatás és a hierarchikus rend jelentőségét a kormányban és a társadalomban: Az Edo-korszakban szigorú négyosztályos rendszer létezett: a társadalmi hierarchia csúcsán a szamurájok álltak, követik a parasztok, kézművesek és kereskedők. A négy osztály tagjai nem változtathatták meg társadalmi helyzetüket. A kitaszítottak, a tisztátalannak tartott szakmákkal rendelkező emberek ötödik osztályt alkottak.

1720-ban törölték a nyugati irodalom betiltását, és számos új tanítás lépett Japánba Kínából és Európából (Dutch Learning). Új nacionalista iskolák is kialakultak, amelyek ötvözték a sintó és a konfucianista elemeket.

Annak ellenére, hogy a Tokugawa-kormány több évszázadon keresztül meglehetősen stabil maradt, pozíciója több okból is folyamatosan hanyatlott: A kormány pénzügyi helyzetének folyamatos romlása magasabb adókhoz és zavargásokhoz vezetett a mezőgazdasági lakosság körében. Ezenkívül Japán rendszeresen átélt természeti katasztrófákat és éhínségeket, amelyek zavargásokat és további pénzügyi problémákat okoztak a központi kormány és a daimyo számára. A társadalmi hierarchia kezdett felbomlani, amikor a kereskedői osztály egyre erősebbé vált, miközben egyes szamurájok anyagilag függővé váltak tőlük. A korszak második felében a korrupció, a hozzá nem értés és a kormányon belüli erkölcscsökkenés további problémákat okozott.

A 18. század végén a külső nyomás egyre fontosabb kérdéssé vált, amikor az oroszok először sikertelenül próbáltak kereskedelmi kapcsolatokat létesíteni Japánnal. Században más európai nemzetek és az amerikaiak követték őket. Végül Perry kommodor 1853-ban és 1854-ben kényszerítette a Tokugawa-kormányt korlátozott számú kikötő megnyitására a nemzetközi kereskedelem számára. A kereskedelem azonban nagyon korlátozott maradt egészen a Meiji helyreállításáig, 1868-ig.

Minden tényező együttvéve a kormányellenes érzelmek egyre erősödtek, és más mozgalmakat okoztak, például a császári hatalom helyreállításának igényét és a nyugatellenes érzéseket, különösen az ultrakonzervatív szamurájok körében az egyre önállóan működő területeken, például Choshu és Satsuma. Sokan azonban hamarosan felismerték a nyugati nemzetek tudományban és katonaságban rejlő nagy előnyeit, és támogatták a teljes nyitást a világ felé. Végül a konzervatívok is felismerték ezt a tényt, miután számos esetben szembesültek a nyugati hadihajókkal.

1867-68-ban a Tokugawa-kormány a súlyos politikai nyomás miatt bukott, és Meiji császár hatalma helyreállt.