Van-e könnyedség a halál után?

Megvásároljam ezt a filmet specifikációban 12,99 fontért? Rendőr vagy csak valami arty depressziós guff? EH?

W ho gondolta volna? A halál pontos pillanatában Ön, én és mindenki más pontosan 21 g-ot fog fogyni. Pontosan úgy. Elmúlt. Tudom, mert ez így van Alejandro González Iñárritu új filmjének plakátján, amelynek neve: 21 gramm, Benicio del Torro, Sean Penn és Naomi Watts főszereplésével.

A film promóciós eleme gyorsan elmozdítja azokat, akik megkísértik, hogy megbecsüljék, mennyi testfolyadékot és gázt szabadíthat el egy elválás mozdulata, hogy 21 g súlycsökkenést okozzon: (Gyors válasz: nem.)

"45 éve foglalkozom a halállal, és bizonyos bizalommal mondhatom, hogy nincs semmi" - mondja Robert Stern, a San Francisco-i Kaliforniai Egyetem patológusa.

Tehát honnan származik a 21 g-os állítás? Kik azok a "ők", akik azt mondják, hogy elveszítjük ezt az összeget, amint a szívünk megszorítja az utolsó ütemüket, és az agyunk villámai villognak és elhalványulnak?

A 21 g-os szám eredete Duncan MacDougallra, az 1900-as évek elején a massachusettsi Haverhill-ben dolgozó orvosra vezethető vissza. MacDougall élénken lenyűgözte a halált, és karrierjének egy részét szinte rögeszmés vadászatával töltötte a lélek bizonyítékaira. Úgy gondolta, hogy ha az embereknek van lelke, annak valamilyen anyagként léteznie kell a testben. És ennek az anyagnak valamit mérlegelnie kell.

MacDougall megpróbálta elméletét egy kínosan rossz kísérlettel tesztelni. 1907-ben, abban az évben, amikor Einstein a gravitációs törvényeket alkalmazta speciális relativitáselméletére, MacDougall közzétette az American Medicine eredményeit.

MacDougall tanulmánya annyit elárul a szerzőről, mint az akkori orvosi folyóiratokba kerülő munka minőségéről. MacDougall leírja, hogyan kezdte átalakítani a kórházi ágyat kezdetleges mérleggé, hogy megmérhesse a beteg súlyváltozását, amikor meghaltak. Az ágy egyensúlya érzékeny volt, így MacDougall a tuberkulózisban haldokló emberek után vadászott, hogy hamarosan elhunyt betegei ne keverjék össze adatait. Mint megjegyezte: "Számomra a legjobbnak tűnt egy olyan beteget választani, amely nagy kimerültséget okozó betegségben haldoklik, a halál csak izommozgásokkal jár, vagy alig, mert ilyen esetben a nyaláb tökéletesebben egyensúlyban tartható, és bármilyen könnyen észlelhető veszteség. " Más szavakkal, nem lehetett olyan hullámzás, amely felboríthatja a mérleget.

Összességében MacDougallnak mindössze hat haldoklót sikerült toboroznia a tanulmányához, akik közül négyen tuberkulózisban szenvedtek. Viszont mindegyiket felhúzta módosított ágyába, és súlyát néhány percig követte a halála után. Bármely bélmozgás vagy vizelés halálakor rendben volt, legalábbis ami a kísérletet illeti, mivel mindez az ágyon maradt.

A legjobb tudományos gyakorlatra intve MacDougall megismételte a kutatást 15 kutyával, akik vallási meggyőződése szerint nem voltak lélekkel megáldva. Nem világos, hogy MacDougall hogyan tudta elhalni kutyáit anélkül, hogy megingatta volna az ágyat, de egyes tudósok szerint egy csúnya kábítószer-koktélt használtak.

A tudomány felé tett erőfeszítéseinek végén MacDougall kijelentette, hogy az emberek akár egy uncia háromnegyedét is elvesztették halálukkor, ennek az alaknak a gyűrűje nem egyezik meg a 21 g-val, a metrikus megfelelővel. A kutyák szerinte semmit sem vesztettek. Mi lehet más, ha nem a lélek súlya távozik - kérdezte.

Mielőtt nyilvánosságra került volna eredményeivel, MacDougall meg akarta győződni arról, hogy pácienseinek utolsó lélegzetvételei nem torzítják-e az adatait, ezért felkapaszkodott az ágyra (feltehetően miután az utolsó beteget eltávolították és a lepedőket kicserélték), és néhány percig kifújva. Ezután kapott egy kollégát, hogy ugyanezt tegye. Egyiknek sem sikerült annyira elmozdítania az egyensúlyt, hogy figyelembe vegye a MacDougall által jelentett fogyást.

A skálák gyenge pontossága, az adatok óriási változékonysága és a túl kevesen tanulmányozott emberek ellenére MacDougall kísérletét meghiúsította a halál pontos időpontjának pontos meghatározása. Többször is megkérdőjelezték, miért tűnt úgy, hogy egyes betegeknél a testtömeg-változás hosszabb ideig tart, mint másoknál. A kételkedők megcáfolására MacDougall azt írta: "A lélek súlya gyakorlatilag az utolsó lehelet pillanatában eltűnik a testből, bár lassú temperamentumú személyeknél egy teljes percig maradhat a testben." Később a cikkben kijelentette: "Itt kísérleti bizonyítékokat mutatunk be, hogy egy mérhető anyag halálakor elhagyja a testet."

MacDougall munkáját a New York Times írta, amely néhány évvel későbbi reményét is fedezte, hogy röntgensugár segítségével fényképet készíthet a lélekről. Annak ellenére, hogy rögzítették az újságban, amely minden újdonságot megad nekünk, nyomtatásra alkalmasak, munkáját most kézzelfogható zavarban nézik. "Egyszerűen nem veszik komolyan" - mondja Stern.

Borzalmasan Stern rámutat, hogy a holt testek idővel nagyon sokat fogynak. A lizoszómáknak nevezett, apró, sejtközi struktúrák enzimeket bocsátanak ki, amelyek a testet gázokra és folyadékokra bontják. "Ezért, ha tömegsírja van, robbanásokhoz juthat az összes gázfelhalmozódás miatt" - mondja. "Gondoljon csak arra, ha a testünk nem tönkremenne. Mindenki, aki valaha arcán élt a Földön, továbbra is itt lesz." Ez jó film lenne.