Az egyetlen dolog, amin valóban változtathatsz

Huszonöt évvel ezelőtt 50 kilóval voltam nehezebb, mint most. Ezt a tényt véletlenül fedeztem fel, amikor - előző este, amikor új munkahelyet kellett volna kezdenem - az öltöny, amelyet viselni akartam, nem zárult be….

És nem azt értem, hogy „kényelmetlenül feszes volt”. Úgy értem, hogy „a gomb és a gomblyuk elég messze volt egymástól, hogy levelet küldhessenek egymásnak”. Ez egy vidám, most mégis borzalmas, majd késő esti utazás volt Walmartba, ahol gombokat és cérnákat szerezhettek az esküdtszék számára, hogy felszereljenek egy másik öltönyt.

Mondhatnánk, meglehetősen rosszindulatú kezdet volt ez mind az új munkám, mind a súlycsökkentő utam szempontjából. Mindent megpróbáltam lefogyni. A káposztaleves diéta. Jazzercise. (És vedd el tőlem: ne próbáld meg egyszerre mindkettőt csinálni.)

A dolgok működtek egy kicsit, de nem sokáig. Tehát ahelyett, hogy azt gondolnám, hogy * nekem * bármi közöm lehet ahhoz, hogy képtelen vagyok leadni a felesleges kilókat, úgy döntöttem, hogy elmegyek orvoshoz. Végül is olyan gyógyszert írt fel, amelynek „súlygyarapodása” a 287. mellékhatásként szerepel.

- Szóval meg kellene változtatnunk a receptet, igaz? - kérdeztem tőle.

"Nem? Akkor mit tegyek?

"Ne egyél ennyit."

Mint kiderült, ez volt a válasz. Vagy lenne legyél… két évvel később. De abban az időben semmiképpen sem voltam kész meghallani - és biztosan nem voltam hajlandó meghallani hogy út. Valójában, tekintettel arra, ahogy mondta (az egyik ajka félénk a gúnyolódástól), nagyjából pontosan meg is tettem szemben annak, amit mondott nekem, és elnyomta bánatomat a Ben & Jerry gyógyító erejében.

Természetesen vitathatod, hogy orvosomnak hiányzott az empátia (igaz) és a kritikus elemek, amelyek a jó ágy melletti modorban voltak (igen). De mélyen már tudta a válasz nálam feküdt.

Mármint a fogyás képlete nem rejtély - kevesebbet egyél, többet mozogj.

De ez a helyzet: nem tehet valakit olyasvalamire, aki nem akar. Fogyni akartam, persze, de én nem szeretnék más lenni.

Nem is tehet valakit ENSZ-akarnak valamit csináld akar (legalábbis rövid távon). 19 év telt el azóta, hogy elértem a súlycsökkentő célomat, és bár a korábban imádott Big Bacon Classics, a nagy krumpli és a nagy Frosties után léptem át, MÉG MÉG nem maradhatok egyedül egy korsó fagylalttal, egy az a tény, hogy a fiaimat a vége nélkül csiklandozza.

És itt van még valami, amit felfedeztem az évek során: ahogyan nagyon valószínűtlen, hogy valakit el akarjak érni valamivel, amit akarnak, ugyanolyan valószínűtlen, hogy valakit-hinni valamit hisznek.

Menj tovább. Gondolj valamire, amiben mélyen hiszel. Aranyszabály. A házasság szentsége. Valamely magasabb hatalom létezése (vagy sem).

Most, álljon meg hisz benne.

Gondolom, ez nem működött.

Mint kiderült, az a hitetlenkedő jelenség végül az én javamra vált, amikor komolyan el kellett fogyni. Mondanom sem kell, hogy nem az orvosom tanácsa vezetett oda.

De ami érdekes volt: ebben a súlyban és magasságban én voltam az átlag amerikai nő - aki egyébként túlsúlyos. Emlékszem, hogy elolvastam ezt a tényt, és arra gondoltam:De * nem vagyok átlagos.- Persze, a magasságom és a súlyom igen, de * én * nem.

És ezt az ötletet szem előtt tartva hirtelen összekapcsolhatnám a fogyás célját azzal, hogy kevésbé „átlagos” és több ÉN vagyok.

Nem kellett elhinnem, hogy nem vagyok átlagos.

Nem kellett visszafognom a fogyást - mert én nem tudta amíg elhittem, hogy nem vagyok átlagos. A „túlsúlyos” és a „nem átlagos” nem létezhet egyszerre a fejemben.

Nem kellett másképp látnom VELEM.

Tehát mi maradt? Hogy láttam a világ. És hirtelen volt értelme, hogy a káposztaleves-diéta és a Jazzercise miért nem működött nálam: olyan dolgok megevéséről szóltak, amiket még nem ettem (és soha nem szívesen ettem volna), és olyan dolgokat csináltak, amelyeket még nem tettem meg (és soha nem szívesen). Inkább arról szóltak, ami nekem nincs, nem pedig arról, amit csináltam.

Ez 1999. január 15-ig vezetett, amikor York hercegnője és Oprah megpróbált csokoládé pogácsákat készíteni a televízióban ... amikor nyilvánvalóan egyikük sem sütött ehhez hasonlót. (Figyelned kell. Ez vidám.) De a szegmens rám gyakorolt hatása, bármennyire is téves volt, nem csak a Súlyfigyelők népszerűsítését jelentette, bár csatlakoztam ezen a hétvégén, és a megközelítésemet a sikeremnek köszönhettem.

Ez azt mutatta, hogy nekem inkább azokkal a dolgokkal tudtam fogyni, amelyeket szerettem, nem pedig küzdeni.

Nem kellett másnak lennem. Csak különböző lehetőségeket, perspektívákat, eredményeket kellett látnom.

Ezért működik a Vörös Szál a gondolkodásmód megváltoztatásaként - a tiéd vagy bárki másé. Azzal működik, ami változtat, és nem változik ban ben azok az elmék.

Amit az emberek akarnak (A CÉL) és amiben hisznek (az ÖTLET) része annak, aki. Nem arról van szó, hogy a célok és az ötletek nem változhatnak az idő múlásával. Tudnak és tehetnek.

De általában nincs időnk luxusnak, amikor ötletet adunk, vagy előadást tartunk, vagy éppen beszélgetünk. Az egyetlen dolog, amiben reménykedhetünk abban a pillanatban, az a mentális megközelítés, amelyet választunk - az a probléma, ahol a perspektíva hiányos. Úgy érünk oda, hogy mindkettőt a Cél és az Ötlet ellentétbe állítjuk vele.

Amikor valami vágyunk („fogyni”) és valamit, amiről úgy gondoljuk („nem vagyok átlagos”), veszélybe sodorja az, ahogyan látjuk a világot („légy más” és „lásd más”)… megváltoztatjuk a látásmódunkat.

És amikor megváltozunk hogyan látjuk, megváltoztatjuk, amit csinálunk.

Tehát itt a kérdésem a héten: gondoljon a legnehezebbre tartós valaha végrehajtott változás. Most gondolj arra a pillanatra, amikor nem ennek a változtatásnak a végrehajtása nehezebb lett, mint az. Mi változott?