Az ókori Róma legjobb sportolói vegetáriánusok voltak!

Umile Giuseppe Longo

1 Ortopédiai és Traumatológiai Sebészeti Osztály, Campus Biomedico Egyetem, Róma, Olaszország

sportolói

Filippo Spiezia

1 Ortopédiai és Traumatológiai Sebészeti Osztály, Campus Biomedico Egyetem, Róma, Olaszország

Nicola Maffulli

2 Trauma és ortopéd sebészeti osztály, Keele Egyetem Orvostudományi Kar, Hartshill, Egyesült Királyság

Vincenzo Denaro

1 Ortopédiai és Traumatológiai Sebészeti Osztály, Campus Biomedico Egyetem, Róma, Olaszország

Tisztelt főszerkesztő

A gladiátorok alakja felidézi az erő, a kemény edzés, az állóképesség és a halálos hatékonyság ötleteit: egy tökéletes harci gép. Történelmileg a gladiátor egyfajta sporthős volt, és a gladiátorgyógyászat valószínűleg a szervezett sportorvoslat egyik első formája volt. Az ókori római kori szobrok és festmények mesélnek erről a harcosok meghökkentő világáról.

A római korban híres gladiátorok nyoma van az ismert világban, hasonlítanak Mohammad Ali-ra vagy Mike Tysonra. Legtöbbjük harci iskolákban nőtt fel, a leghíresebb Capuában, az olaszországi Nápoly közelében: Spartacus, a lázadó gladiátor, aki súlyos vereséget szenvedett a római hadseregben, onnan jött. A gladiátoroknak hosszú edzéseket kellett elviselniük, hogy küzdjenek az arénában.

Figyelembe véve az erős sportolók modern étrendjét, arra kell számítanunk, hogy a gladiátorok magas fehérjetartalmú étrendet folytattak. Csontjaik elemzése azonban azt a hipotézist vetette fel, hogy a gladiátorok vegetáriánus sportolók voltak: Róma beszámolójában Plinius ókori történész a gladiátorokat „hordearii” -ként (árpaevőként) emlegeti (Eichholz et al., 1938).

A növények magasabb stronciumszintet tartalmaznak, mint az állati szövetek. Azok az emberek, akik több növényt és kevesebb húst fogyasztanak, mérhetően magasabb stronciumszintet képeznek csontjaikban. A stroncium szintje a gladiátorok csontjában kétszer olyan magas volt, mint a kortárs efezusiaké (Kanz és Grossschmidt, 2007).

A római hadsereg katonáinak, a „légiósoknak” napi energiaköltségük volt, amely a mérnöki munkát végző légiós számára körülbelül 5000 kcal, a háborús akcióban pedig a légiós számára 6000 kcal lehet. Jelenleg csak a munkások és a sportolók érik el az ilyen energiafogyasztási szintet (Fornaris és Aubert, 1998). A légiósok képesek voltak elviselni a hosszú háborús hadjáratokat és a végtelen „magnis itineribus” -t (kényszerű meneteket), hihetetlenül ellenállva a fáradtságnak.

A légiós napi adagja 78% szénhidrátot tartalmazott, főleg búzából vagy árpából. Ennek az étrendnek megvan az az előnye, hogy lassan felszívódó szénhidrátokat biztosít, magas energiát biztosít és könnyen emészthető. Jó bélballasztot biztosított, és képes volt helyreállítani a szervezet energiatartalékait (Fornaris és Aubert, 1998; Lemon et al., 1992). Az ókori világ legjobb harcosai lényegében vegetáriánusok voltak.