GORDON JOHNSON: A diéta és a kultúra összecsapása

Baj, ha egy indiai srác vegetáriánus lesz?

A lépést fontolgattam, de tétovázok. Hústalanul menni kulturális árulásnak érzi.

A SoCal indiánok mindig húsevők voltak. Szarvasra és nyúlra vadásztunk, fürjre és kacsára, a helyi vizeken lógó kagylóhorgokra, bármilyen ehető halra számítva.

Régen, amikor egy fiatal férfi szarvast lőtt, szokás volt, hogy megölését megosztotta másokkal, különösen azokkal a vénekkel, akik már nem voltak képesek vadászni. A többit a család és a barátok számára osztották ki. Tehát mindenkinek lenne húsa.

A hús volt a támasz.

Mint a vicc: "A vegetáriánus a régi indiai szó a rossz vadászra."

Az indiánok annyira szerették a húst, hogy ha kevés a készlet, akkor még fapatkányt is megesznek, más néven teherpatkányt. Régi indiánok fa patkányokat dobtak a tűzbe, hagyták őket parázsban főzni, majd lehámozták az elszenesedett bőrt, hogy a sült húshoz jussanak.

Sosem ettem még téged, csak azt mesélem el, amit a régi időzítők mondtak nekem. Szórj meg egy kis sót, és a fapatkányok még finomak is voltak, mondták.

A missziók megérkezésekor sok indián cowboy lett, szarvasmarhát nevelve a padre. Amikor a missziók szekularizálódtak, az indiánok továbbra is tanyáztak. A mai napig sok indián szarvasmarhát futtat a földterületeken a családi asztal és a piac számára.

Az évek során a tornác szarufákhoz láncolt motoros emelőkkel segítettem a nyúzásra feltartott hentes szarvasmarhákat. Ott tanultam meg, hogy szeressem a forró salsában elfojtott főtt nyelvet, friss liszt tortillába csomagolva.

Természetesen sok foglalóudvart csirkék járőröztek, amit csak lehet - egy kövér tücsöket vagy gyíkot.

Hajnal egy kukorékoló kakas kórusát uszítja, akik mindegyikük megpróbálja kibogozni a másikat. Amikor egy kakas túl öreg volt a varjúhoz, vagy a tyúk túl öreg ahhoz, hogy feküdjön, akkor a levesfazékba landoltak.

Gyerekkoromban sok embernek volt háztáji tollja, ahol a disznók kövérre nőttek. Segítettem a hentes disznóknak is. A pezsgő zsírban rántott chicharronek vagy disznóbőrök az istenek ajándéka.

A napokban nehéz idők voltak, és az emberek húst ettek, ahol megtalálták.

Volt egy barátom, Jean Jackson, aki sokat vadászott. Röviddel a válása után azon kapta magát, hogy egy utazó pótkocsiban élt, amely akkor egy üres telken volt, egy barát tulajdonában.

Amint a nap lemegy, kimegy a szabadba, megitta a munka utáni sört, és megkeveri a szarvaspörkölt edényét. A szarvas főzésének illata csalogatja a Happy Boys-t, a rendszeres Rez-ivókat. Hamarosan mindannyian körbeálltak, és megvárták a vacsorát.

Ez gyorsan megöregedett.

Nagyanyám húst főzött, amikor nálunk volt. A nagy csemegénk a steak volt, egy vékony kerek steak, és a nagymamám addig főzött, amíg olyan száraz nem volt, szinte ropogott, mint a mogyoró törékeny.

De nagyapám, akinek nem volt foga, rágott és rágott, a hús minden ízét kirágva, a szürke pépet hagyva tányérján. Nagyapám még fogatlanul is húsevő volt.

De ez akkor volt, ez most is.

Olyan sok egészségügyi jelentést olvastam, amely piros színnel kiemeli a hús, különösen a vörös hús veszélyeit, hogy néha van értelme teljesen abbahagyni a húsevést.

De egy indián, aki nem eszik húst, csak rosszul érzi magát velem szemben. Hamarosan rez-kiszorult leszek, a húsevő barátaim elkezdhetnek „granola fiúnak” hívni, vagy ilyesmi.

Tehát azt hiszem, továbbra is vörös húst fogok enni, csak mértékkel.

Végül is mi a jobb, mint egy tépett tányéron még mindig tépett borda-szem steak, szép Pinot Noir-val.

A fapatkány napok óta járunk.