Hepatitis D diagnózisa és kezelése

A hepatitis D olyan állapot, amelyet markáns májgyulladás jellemez. A hepatitis delta vírust (HDV) 1977-ben fedezte fel Mario Rizzetto Olaszországban. A hepatitis D olyan személyekben fordul elő, akik már megfertőződtek a hepatitis B vírussal (HBV). A HDV által a HBV-től megkövetelt segítő funkció a hepatitis B felszíni antigén (HBsAg) szintézise. A hepatitis D-t a vírusos hepatitis legsúlyosabb formájának tekintik az emberekben.

Diagnózis

A Hepatitis D gyorsan terjed, annak ellenére, hogy a HBV oltási tervek már régóta léteznek. Ezért elengedhetetlenné válik minden krónikus hepatitis B-ben (CHB) szenvedő egyén ösztönzése a HDV-fertőzés értékelésére.

Mivel nagyszámú eset fordul elő azokból a bevándorlókból, akik olyan országokból érkeznek, ahol a hepatitis fertőzések endémiás természetűek, programokat kell kidolgozni, hogy különös figyelmet fordítsanak ezekre az egyénekre. A magas kockázatú egyének közé tartoznak a homoszexuális férfiak, a HDV-fertőzöttekkel szexuális kapcsolatban álló személyek, a hemodialízis alatt álló betegek vagy az injekciós gyógyszereket használók.

A hepatitis D kórtörténet, fizikális vizsgálat és vérvizsgálatok alapján diagnosztizálható.

Kórtörténet: Az orvosok megvizsgálják a beteg múltbeli és jelenlegi kórtörténetét, és olyan tüneteket és tényezőket keresnek, amelyek a pácienst hajlamosabbá tehetik a fertőzésre.

Fizikai vizsga: A fizikális vizsgálat során az orvos felméri a májkárosodás jeleit, például a bőrszín változását, az alsó lábszár, a láb vagy a boka duzzadását és a has érzékenységét vagy duzzadását.

Vérvizsgálat: Az egészségügyi szakember vesz vérmintát személytől és laboratóriumba küldi a hepatitis D diagnosztizálására.

A hepatitis D-t figyelembe kell venni HBsAg-pozitív egyéneknél vagy azoknál, akik a közelmúltban HBV-fertőzésben szenvedtek. A hepatitis D fertőzés diagnózisát a vírus szempontjából pozitív szerológiai tesztek után erősítik meg. A HDV antigén csak rövid ideig detektálható a szérumban. A HDV antitestek (IgG vagy IgM anti-HDV) kimutatása HBsAg-pozitív betegeknél tipikusan a HDV diagnózisának első lépése; bár ezek az antitestek hamisan negatívak lehetnek. Az összes anti-HDV antitest azonosítható radioimmunassay (RIA) vagy enzim immunoassay (EIA) készletek segítségével.

Kapcsolódó történetek

A HDV RNS vírusterhelés-vizsgálata szintén hatékony módszer a folyamatos HDV-fertőzés nyomon követésére. Ehhez fordított transzkriptáz-polimeráz láncreakciót (RT-PCR) alkalmazunk. Az RT-PCR képes a HDV genom 10-100 másolatát kimutatni a fertőzött szérummintában. Annak ellenére, hogy az IgG és az IgM antitestek néhány hét/hónap alatt eltűnnek a szervezetből, a gyógyulás után a krónikus fertőzés markerei, például a hepatitis D antigén, valamint az anti-HDV IgM és IgG antitestek a véráramban maradnak.

További vizsgálatok: Ha az egyén krónikus hepatitis D-vel rendelkezik, akkor májkárosodás léphet fel. A vizsgálatokat nemcsak a májkárosodás megerősítésére és mértékének megállapítására, hanem a májbetegségek egyéb okainak kizárására is el kell végezni. Ezek közé tartoznak a vérvizsgálatok, az elasztográfia (ultrahang technika a máj merevségének mérésére) és a májbiopszia. A májbiopsziában egy tű segítségével egy kis szövetdarabot vesznek ki a májból. Ezután egy patológus mikroszkóp alatt megvizsgálja a szövetet, hogy megkeresse a károsodás vagy a betegség jeleit.

A májproblémák kialakulásának esélyeinek előrejelzésére krónikus HDV-ben szenvedő betegeknél Baseline Event-Anticipation (BEA) pontszámot használnak, amely figyelembe veszi a betegek demográfiáját és egyéb laboratóriumi paramétereket, például a bilirubin-tartalmat és a nemzetközi normalizált arányt (INR). Ennek az eszköznek az eredményei képesek pontosan meghatározni a rossz prognózishoz kapcsolódó változókat.

Kezelés

A HDV-fertőzés kezelésének korlátozott lehetőségei vannak, és pontos kezelésre még nincs szükség. A vírusellenes szerek csekély hatást mutattak a HDV fertőzésre. Ugyanakkor a pegilált interferon gyógyszerek osztálya a klinikai vizsgálatok többségében hasznosnak bizonyult.

A pegilezett interferonokat hetente szubkután (SC) injekcióként kell beadni. Az optimális kezelés időtartama még nem ismert, de az 1 éves kezelés a legtöbbet vizsgált és alkalmazott kezelési idő. Felfedezték a pegilezett interferonok antivirális és antiretrovirális gyógyszerekkel történő kombinált kezelését is, de az eredmények nem voltak kielégítőek, mivel a kezelések nem mutattak jobb vírusválasz arányt az interferon monoterápiához képest.

A nukleozid/nukleotid analógokkal (NA) való kezelést szintén jelenleg vizsgálják.

Új kezelések krónikus hepatitisben D

Az új vegyületek, amelyeket jelenleg vizsgálnak a CHD kezelésében, a hepatocita belépési inhibitorok, a farnesil-transzferáz inhibitorok, a nukleinsavpolimerek (NAP), a kis interferáló RNS-ek (siRNS-ek) és más immunológiai megközelítések (autópálya-szerű receptor agonisták, ellenőrzőpont-gátlók és hepatitis B vírus vakcinák).

A CHB-betegek átfogó HDV-szűrésével a korai diagnózis és a kezelés megfontolása lehetséges. Azonban a jelenlegi kezelési lehetőségek, például az interferonok elégtelensége miatt az új megközelítések, köztük a preniláció gátlói és a májsejtek bejutásának blokkolói, szükségessé teszik az órát a CHD-s betegek számára.