Hogyan éreztem magam egy 46 napos éhségsztrájk után

Johar Baloch késő másfél hónapig nem evett semmit az erőszakos eltűnések és a bíróságon kívüli gyilkosságok ellen.

Ez a cikk eredetileg a VICE UK webhelyen jelent meg. Az éhségsztrájkok 2017-ben visszatérő hírek voltak. A sok nagy horderejű eset közül talán a legnevezetesebb Khalid Qasim és Ahmed Rabbini guantánamói foglyok folyamatos sztrájkja. A foglyok most szeptember 20. óta megtagadták az ételt. Mindketten vádemelés nélkül voltak börtönben az elmúlt 15 évben.

A böjt erőszakmentes tiltakozása a kereszténység előtti Írországban gyökerezik - Szent Patrik legendái vannak éhségsztrájkkal -, valamint az ókori Indiában, a Kr. E. 400–750 között dokumentált jelentések. Ez egyfajta tiltakozás, amely befogadja az sufragettákat, az ír republikánusokat, Gandhit és a kubai disszidenseket. De milyen érzés éhen halni egy ok miatt, amely potenciálisan halálos lehet?

Megkérdeztem Johar Baloch Lateef emberi jogi aktivistát és hallgatót.

NÉZET: Élelmiszerpolitika - Guantanamo Bay Kitchen

VICE: Miért folytatta az éhségsztrájkot?
Johar Baloch késő: 2014. április 22-én kezdtem az éhségsztrájkot. Ennek célja annak a kérdésnek a kiemelése volt, hogy Zahid Baloch barátom a pakisztáni biztonsági erők által a balochisztáni Quettában erőszakosan eltűnt. Zahid hallgatói vezetőt 2014. március 18-án vették fel tucatnyi szemtanú előtt. Még mindig "eltűnt".

A remény tehát a figyelem felkeltése volt?
Az éhségsztrájk célja az volt, hogy felhívja a média figyelmét - mind a nemzetközi, mind a belföldre - a hallgatók, az emberi jogi dolgozók és a politikai aktivisták pakisztáni biztonsági erők általi kényszerített eltűnéseinek és bíróságon kívüli meggyilkolásának riasztó helyzetére. A balochisztáni humanitárius helyzet meghaladja a borzalmat; nagyon zavaró adatokat erősített meg a Human Rights Watch, az Amnesty International és más csoportok.

Miért válassza az éhségsztrájkot a tiltakozás egyik formájaként?
Avaranból származom, Balochistan egyik legszegényebb és legtávolabbi régiójában, ahol magas az írástudatlanság és az alultápláltság aránya. A környéket a pakisztáni félkatonai erők által civileket célzó katonai műveletek sújtották. Balochisztánban médiazavar van. A pakisztáni hadsereg egyetlen nemzetközi médiához sem enged hozzáférést, hogy Balochistanról tudósítson. Declan Walsh, a New York Times újságíróját Balochistanról szóló beszámolója miatt a hatóságok arra kérték, hogy hagyják el az országot.

Szüksége volt tehát valamire, ami valóban átvágott?
Részünkről a tiltakozások számos formáját gyakoroltuk, beleértve a jelképes éhségsztrájkot, a leállítási sztrájkot, a nyilvános tüntetéseket, a gyűléseket és az emberi jogokkal való visszaélések azonnali leállítását követelő hosszú meneteléseket. Ez nem segített, és Pakisztán továbbra is a balochi tanárokat, professzorokat, akadémikusokat, ügyvédeket és másokat célozta meg. Magam és munkatársai meg voltak győződve arról, hogy az olyan szélsőséges döntés, mint az éhségsztrájk a halálig, az egyetlen módja e visszaélések kiemelésének.

- Az egyetlen dolog, amitől nem féltem, az a halál.

Tehát amikor elkezdted a sztrájkot, mi történt valójában veled?
Az első napokban rendkívül éhesnek éreztem magam, és súlyos gyomorfájdalmaim voltak. Valamikor a második héten az éhségérzet alábbhagyott, és az egész testemen rendkívüli fájdalmak voltak. A legkellemetlenebb és elviselhetetlenebb fájdalmat a csontjaimban éreztem. Nem tudtam egyenesen leülni. Én sem tudtam koncentrálni, és szorongtam, amikor valaki megpróbált beszélgetni velem. Három hét múlva három-négy óránként eszméletét vesztem, és utána nagyon agresszíven reagálok arra, aki hozzám szól. Nagyon sok légzési nehézségem volt az elmúlt napokban. Súlyos vérzést szenvedtem a székletemben, amikor a fürdőszobát használtam. Minden energiát elvesztettem a testemben. Nem hallottam rendesen. Mindig erős fejfájásom volt. Nem tudtam egész éjjel aludni. Az egyetlen dolog, amitől nem féltem, az a halál.

Jézus.
Több mint 53 kilót fogytam. Nem voltak izmaim. Már csak egy csontváz maradt.

Örülök, hogy abbahagytad.
2014. június 6-án 46 nap étkezés nélkül befejeztem a sztrájkomat, az áldozatok hozzátartozóinak, az emberi jogi aktivistáknak, a barátoknak és a balochisztáni politikusoknak a kérésére. Közbeléptek, hogy megakadályozzák, hogy meghaljak egy brutális és süket állam előtt, amely Pakisztán.

Egészségén keresztül érezte a sztrájk következményeit?
Igen, az éhségsztrájk nemcsak hosszan tartó fizikai hatásokat, hanem mentális hatást is eredményezett. Hatással volt a gyomromra, a memóriámra és a tolerancia érzésemre. A sztrájk után két hónapig nem ehettem mást, mint könnyű ételt. Ha egy nap ettem egy kis darab kenyeret, az napokig elviselhetetlen fájdalmat okozott. Még mindig nem tudok megfelelően koncentrálni a tanulmányaimra. Nagyon könnyen elfáradok. Elfelejtem a dolgokat, és nem tudok jól megjegyezni.

Mi volt a média válasza a sztrájkra?
A média válasza fenomenális volt. A sztrájkot számos helyi és nemzetközi média ismertette, köztük az AFP, a BBC World, az Al Jazeera News, a pakisztáni saját Dawn News és még sokan mások. Az éhségsztrájkom kiemelésében azonban a közösségi média játszotta a legnagyobb szerepet. A sztrájkom a Twitteren, a Facebookon és más közösségi oldalakon volt. A sztrájk során azt mondták, hogy a világ különböző részein élnek olyan emberek, akik éjjel-nappal tweeteltek a támogatásban. Nagyon biztató volt.

Mennyire érzi sikeresnek a sztrájkot?
A sztrájk felkeltette a világ figyelmét, és a balochisztáni erőszakos eltűnések kérdése nemzetközi szinten is elismerést nyert. Számos nemzetközi testület aggodalmát fejezte ki a balochisztáni erőszakos eltűnések miatt. De a pakisztáni biztonsági erők erőszakos eltűnése és meggyilkolása folytatódik, és sokan még mindig hallgatnak a kérdésről. A kényszerű eltűnések legfrissebb eseményei a balochai nők és gyermekek elrablása Quettából és Karacsiból. A pakisztáni hadsereg rajtaütött egy házban Quettában, három nőt és gyermekeiket elrabolva. A másik közelmúltbeli esemény Karacsiban történt. A pakisztáni Rangers [paramilitáris rendvédelmi szervezet] három lakásba tört be, és elrabolt egy ismert emberi jogi aktivistát, Nawaz Attát, és további nyolc tizenéves diákot. Még mindig hiányoznak. A brutalitások elleni tiltakozásért folytatott küzdelmünk még mindig tart. Ezt egész életemben folytatom.