Japán SAKE

Mi teszi a sake-et ilyen nagyszerűvé

Sake az elmúlt 2000 évben központi szerepet játszott a japán életben és kultúrában, míg a szakéfőzéssel kapcsolatos ismeretek és technikák az ország minden szegletében elterjedtek. Valójában a szaké annyira szerves része a japán étrendnek, hogy bizonyos ismeretei hozzáadhatják a japán történelem, kultúra és társadalom megértését. Ez a weboldal mindent megad, amit tudnia kell ahhoz, hogy felemeljen egy pohár (vagy csésze) japán szakét. Elsősorban rizsből készül, a szaké erjesztett ital. A koji nevű mikroorganizmus felhasználásával, élesztővel együtt főzik. Sake alkoholtartalma 13% és 16% között változik. A szaké elkészítéséhez tiszta vízre van szükség, a sörfőzők pedig a Japánban kapható különféle természetes víz előnyeit használják ki, hogy csak a legjobbat hozzák létre. A szaké sokféle fajtája létezik, és évszaktól függően melegen vagy hűtve is élvezhető. Lehetséges, hogy a Sake csak a legjobb gyógyszer bármilyen betegségre, mindaddig, amíg mértékkel fogyasztják. Mondd tehát: „Kampai!”

  • appeal

    • Sake története

    Ha a szaké történetét a japán szeszes ital, vagy legalábbis rizsalapú szesz történetének tekintjük, akkor olyan gyökereket látunk, amelyek 2500 évre nyúlnak vissza, amikor a rizstermesztés uralni kezdte a japán mezőgazdaságot. A legrégebbi japán nyelvű írások a kínai történelem néhány harmadik századi évkönyvében találhatók. Ezek a feljegyzések azt állítják, hogy a japánok „kedvelik a kedvéért”, és „szokásuk a halottak gyászolásakor gyülekezni inni a szakéért”. A szakéról több történet is van, néhány mitikus, a nyolcadik századi japán császári bíróság által összeállított történelmi feljegyzésekben. A Fudoki, a tartomány történelmének ősi emléke ebben a korszakban a penész felhasználásával főzött szakéra hivatkozik, és egyedülálló bepillantást enged abba, hogy egykor a rizzsel és kojival készült sakét hogyan állították elő. Aztán ott van a tizedik századi törvénykönyv Engishiki címmel, amely részletesen bemutatja az ősi szakékészítési módszereket, amelyeket abban az időben alkalmaztak, amikor a szakét elsősorban a császári udvarban állították elő, akár a császár részegségére, akár ünnepélyes használatra.

    -->

    A sintó szentélyek és a buddhista templomok a 12. – 15. Században kezdték el a szakét főzni, és ebből az időszakból kapjuk meg a mai szakéfőzés technikáit. Az egyik olyan gyártási technika, amelyre a szakéfőzők méltán büszkék, a többszörös párhuzamos erjesztés. Kifinomult előállítási módszer, amely ötvözi a cukrozás és az erjesztés folyamatait az alkoholtartalom 20% -ra emelésére. A szaké az egyetlen erjesztett alkohol a világon, amelyért ezt megteszik. A Muromachi-korszak (kb. 1337–1573) feljegyzései azt mutatják, hogy a hi-ire névre keresztelt pasztörizálási folyamatot a kedvéért még jóval Louis Pasteur születése előtt is alkalmazták. Ennek során a préselt szakét 64 Celsius fokig melegítik, mielőtt konténerekben tárolják. A hő elpusztít minden baktériumot és leállítja az összes enzimaktivitást, hogy érettebb ízt kapjon a kedvéért.

    Ezekkel a technikákkal együtt a sörfőzők elkezdték alkalmazni a tejsav fermentáció folyamatát. A sörfőzők koji-t, vizet és párolt rizst adtak össze keverés közben, hogy létrehozzák a shubo-t (élesztő indító). Míg az élesztő nőtt a shubóban, a tejsav gátolta a mikrobiális szennyeződést. A sörfőzési módszerek fejlődésével lehetővé vált a szaké tömeges előállítása. A tizenhetedik századra a szakégyártás túljutott a szentélyek és templomok keretein, hogy szakképzett kézművesek tartományává váljon, akik teljes egészében a sörgyártás mesterségének szentelték magukat.

    A második világháború és a közvetlen háború utáni időszakban a rizshiány arra kényszerítette a sörfőzőket, hogy megtalálják a hiánypótlás módjait, például alkoholt adnak a kedvéért. Ma a „helyi termelés helyi fogyasztásra” fogalom egy újabbfajta tendenciát táplál a szakétermelés világában. A különféle régiók szakmagyártói kiaknázzák azokat a készségeket és eszközöket, amelyek a kezükben vannak, hogy újfajta szaké rizseket és egyedi szaké élesztőket termesszenek, amelyeket a szaké erjesztéséhez használhatnak egy új kor számára.

    Hagyomány és szokás

    Bár ma a japán stílusban a nyugati stílusú ruházat a szokás, és a nyugati ételeket teljes egészében beépítették a japán étkezőasztalba, az ősi szokások továbbra is érvényesülnek, amikor az emberek életében mérföldkőnek számítanak. Amikor az új évet avatják, vagy megünneplik gyermekeik életének ezeket a különleges pillanatait, a japánok most is betartanak bizonyos ősrégi hagyományokat, és a szaké általában valahol a középpontjában van. Itt megvizsgáljuk a szaké és az évszakokat elütő különböző alkalmak összefüggéseit Japánban, négy különféle évszakkal megáldott országban.

    Tavaszi

    Momo-no-sekku, „az őszibarack fesztivál” (március 3.)

    Kidolgozott különleges babák bemutatóit állítják fel ezen a napon azoknak a kislányoknak a tiszteletére, akiket momozake-kel (őszibarack kedvéért) pirítanak abban a reményben, hogy egészséges felnőtté válnak. Az utóbbi években a shirozake (felhős szaké) vagy az amazake (édes szaké) egyre népszerűbb a hagyományos momozake felett.

      Tango-no-sekku (május 5.)

      Egyéni felszólítás a koinobori nevű ponty alakú szalagok szállítására, különleges babák bemutatására, az ősi páncélzatban, íriszszárú fürdővízben való áztatásra (shobuyu) és íriszszirmokkal (shobuzake) való itatásra.

    Nyári

    Natsugoshi-no-sake (június 30.)

    Ezt a szakét június utolsó napján itatják, hogy lemossák az év első felében felhalmozódott szennyeződéseket. Miután befejezték rizsföldjeinek telepítését, a japán gazdák hagyományosan az év ezen időszakában tartanak szünetet. Szelíd nyári és bőséges őszi szüretre vágyva kedvéért isznak.

    Ősz

    Choyo-no-sekku, „Krizantém Fesztivál” (szeptember 9.)

    Kínában, ahol ez a fesztivál keletkezett, úgy gondolták, hogy a magasba mászás és a krizantémbor ivása ezen a napon mentesíti a csapástól. Bár Japánban ezt a hagyományt már nem tartják be, a krizantémvirággal díszített szakéivás szokása továbbra is él.

      Nemzeti szaké napja (október 1.)

      A kínai állatöv tizenkét jelét, amelyek mindegyike állatot képvisel, Japánban hagyományosan az év tizenkét hónapjának jelölésére használták. A tizedik szimbólum, a tori vagy a csirke október hónapra vonatkozott. Az állathoz rendelt írásbeli karakter (酉) eredetileg egy korsóhoz hasonlított, és a „szaké” szó jelölésére is használták. Október egyben a rizs betakarításának és a szakéfőzés kezdetének a hónapja, ezért a hónap elsőjét 1978-ban nemzeti saké napnak nevezték ki.

    Téli

    Toso (január 1.)

    A család tagjai szokásosan összegyűlnek, boldog új évet kívánnak egymásnak, majd meginnak egy különleges szakót, amit tosónak hívnak.

    Nagykorúak napja (január második hétfő)

    A legális iváskor Japánban húsz. Ha az ember húszéves lesz, felnőttnek tekintik, és szakét iszhat. Az életkor eljövetelének napjai az ősi szertartáshoz vezetik vissza, genpuku néven. Ebből az alkalomból a 11 és 17 év közötti nemesek vagy szamurájok fiai megkapták első felnőtt ruházatukat, frizurájukat és nevüket, hogy felnőttkorukba léphessenek. Ma az emberek japán kedvéért ünneplik ezt a napot.

      Jukimizake

      A sake-ivás, miközben egy inspiráló havas tájat néz, elegáns szokás, amelyet a tizedik századra vallanak.

    Úgy gondolták, hogy a szilveszteri italfogyasztás kedvéért elűzi a szennyeződéseket, és megakadályozza, hogy az ember ártalmas legyen. Úgy gondolták, hogy az őszibarack, az íriszek és a krizantémok is képesek a szerencsétlenségeket elűzni. Úgy gondolták, hogy az éteri erejükkel elfogyasztott kedves sake fokozza az ember fizikai jólétét és vitalitását. Az ilyen alkalmakkor fogyasztott különféle szaké Japán ízlése volt és ma is az évszakok.