Első hónapom papként

2019. június 1-jén szenteltek katolikus pappá a Rockfordi Egyházmegyébe. Azóta több mint hatvan misét ünnepelhetek, több embert felkentem, pár temetést elnökölhettem és egy gyermeket megkereszteltem.

hónapom

Részt vettem két barátom papi beiktatásán is Madisonban (Wisconsin) és Wishawban (Skócia).

Míg ezek a lelkipásztori lehetőségek mind rám hatottak rövid papi időm alatt; a papság életet leginkább megváltoztató aspektusa az volt, amit a gyóntatószékben ülve töltöttem. Itt alázatosan hallgattam Isten népét, amikor a megbékélés szentségén keresztül részesülnek Jézus Krisztus szeretetteljes irgalmában.

Felnőttként azt mondanám, hogy szerelmi/gyűlöletkapcsolatom volt a vallomás szentségével. Gyerekkoromban félelmet tapasztaltam attól, hogy a leggyengébb pillanataimat megosszam egy férfival, akire a helyi papomban néztem fel. Idővel ki tudtam érni és felismertem, hogy Jézussal beszéltem a gyógyulás ezen pillanatában.

Rájöttem, hogy ahhoz, hogy valóban meggyógyítson, el kell mondanom Krisztusnak a papon keresztül a szívemben lévő sebeket. Ennek megértése után az élet számomra örömtelibb volt, amikor rendszeresen jártam az úrvacsorát. Míg középiskolába jártam az illinois-i Rockford-i Boylan Central Catholic-ben, hetente egyszer elmehettem gyónni.

Ez nagyon fontos volt spirituális fejlődésem során, és elsősorban ennek köszönhettem, hogy még 2011-ben 20 éves koromban hallhattam a hívást és beléphettem a szemináriumba.

A gyónás szentsége kissé furcsa.

A többi szentség többnyire közösségi dimenzióval rendelkezik. Valószínűleg emberek ezreit láthattuk fogadni Urunkat az Eucharisztiában, tucatnyi esküvőn voltunk és sok keresztelést éltünk meg.

A vallomás elmenése azonban meghitt és személyes élmény. Mindenkinek megvan a maga privát megértése arról, hogy miként gondolkodunk erkölcsi életünkön, és gyónás közben Jézushoz juttatjuk hiányosságainkat. Mégis, nagyon keveset értünk arról, hogy testvéreink miként élik meg ilyen módon az irgalmas szeretetet.

Egy fiatal pap számára ez gyorsan megváltozik. A nagy plébánián végzett munka és a nyári táborokban tett vallomások meghallgatása között sok órát töltöttem vallomások meghallgatásával. Ezekben a pillanatokban tapasztaltam meg a spirituális apaságot.

Emlékszem az első éjszakára, amikor több mint kilencven percig vallomásokat hallottam. Amikor senki sem maradt a sorban, nem akartam elmenni. Egyszerűen be akartam ülni abba a dobozba, és várni, amíg valaki bejön, és azt mondja: „Áldjon meg, atyám, mert vétkeztem ...”

Papként soha nem fogjuk megtapasztalni, hogy fizikai apa legyünk, de a gyónás szentségében van egyfajta szellemi atyai érzés.

A férfiak természetes vágya, hogy segíteni, szolgálni, problémákat megoldani akarjanak. Azonban legtöbbször, lelkipásztori helyzetekben, amikor valaki paphoz jön beszélgetni, az a feladatunk, hogy elkísérjük, meghallgassuk és imádkozzunk velük.

Nem valószínű, hogy gyors és egyszerű javítás lesz.

Tehát rábízzuk őket az Úrra, imádkozunk értük, egy kicsit eligazítjuk őket, és remélhetőleg a Szentlélek rajtunk keresztül is munkálkodhat, hogy megteremtse a magokat a helyzetük megoldására az úton.

A gyóntatószékben való ülés szépsége az Első sorban ülök, hogy Urunk meggyógyítsa szerettei sebeit. A bűnbánó hozzám fordul papként. Nyilvánvaló, hogy nem én vagyok, Jézus, hanem a pap az edény, amellyel Jézus feloldja ezeket a terheket.

Gyönyörű, hogy részese lehetek ennek a meghitt pillanatnak, ahol elmondhatom nekik, hogy legyenek békében, felmentettelek, ne terhelje tovább. Megtiszteltetés, hogy köze vagyok ennek a gyógyulási folyamatnak, és ez volt papságom legnagyobb öröme.

Sok ember van, aki bármilyen okból is távol maradt ettől a nagy szentségtől. A tékozló fiú apjára gondolok, hány ezer pap ül odakint a dobozban, és várja gyermekeik visszatérését, hogy befogadhassák, meggyógyíthassák és megszerethessék őket.

Ha már egy ideje, hogy gyónsz, Meghívlak benneteket, hogy térjetek vissza ehhez az úrvacsorához, addig imádkozom és várlak a dobozban.