Mozgásszervi kulcs

A leggyorsabb mozgásszervi betekintési motor

  • itthon
  • Belépés
  • Regisztráció
  • Kategóriák
    • MANUÁLIS terapeuta
    • MUSKULOSZKELETI ORVOS
    • ORTOPÉDIAI
    • FIZIKAI GYÓGYSZER ÉS REHABILITÁCIÓ
    • REUMATOLÓGIA
    • SPORTGYÓGYSZER
  • Ról ről
  • Arany tagság
  • Kapcsolatba lépni
Menü

A vállöv diszfunkciójának bonyolultsága megnehezíti a diagnózist, a közös diagnózisok definíciói, mint például az ütés és a fagyott váll, nem egyértelműek, következetlenek és megbízhatatlanok (Schellingerhout et al 2008). Az 1960 embert vizsgáló epidemiológiai tanulmány sikeresen azonosította a jelenlegi és a korábbi vállproblémákat, de nem tudott különbséget tenni a diszkrét vállpatológiák között (Walker-Bone et al 2004). A vállöv fájdalmának és fogyatékosságának terápiája elsősorban az optimális mozgás és funkció helyreállításával foglalkozik, nem pedig diagnosztikai címkék alkalmazásával, a vállövnél alkalmazott klinikai diagnózis hagyományos megközelítései gyakran figyelmen kívül hagyják a dinamikus mozgáshibák felmérését, ami a váll diszfunkciójával járó jelentős tényező (Lukasiewicz és mtsai 1999; Ludewig & Cook 2000; Lin és mtsai 2006; Tate és mtsai 2008). A vállöv mozgásszabályozási hibáinak osztályozása egyre nagyobb ismertségre tett szert, Kibler és McMullen (2003) leírta a scapuláris dyskinesis (scapularis mozgásszabályozási hibák) klinikai osztályozását. Javasolták a diszfunkció osztályozását az ellenőrizetlen mozgás helye és iránya (UCM) szempontjából (Mottram 2003; Mottram et al 2009a; Comerford & Mottram 2011), és a mozgáskárosodáson alapuló diagnózis (Sahrmann 2002; Caldwell et al 2007) ösztönözte . A közelmúltbeli scapularis csúcstalálkozó konszenzusos nyilatkozata (Kibler és mtsai 2009) egyetértett abban, hogy a scapularis dyskinesis megfigyelésének és a tüneteket megváltoztató klinikai teszteknek (ebben a szövegben az UCM) kell alapozni a scapularis értékelést.

kulcs

A glenohumeralis ízület mozgástartománya minden emberi ízület közül a legnagyobb. Ez a mobilitás szükséges a felső végtag funkcióihoz, amelyek a súlyviseléstől a nagy sebességű gyorsulásig és a tartomány szélsőséges lassulásáig terjednek. A mobilitás funkció elérése érdekében a stabilitást jelentős mértékben feláldozzák. A lapocka biztosítja az alapot a glenohumeralis ízületet mozgató izmok rögzítéséhez. A lapockát úgy kell beállítani, hogy optimalizálja ezen izmok hossz-feszültség viszonyát (van der Helm 1994), és biztosítja a glenohumeralis ízület (glenoid) proximális ízületi felületét és orientálja a glenoidot, hogy növelje a felső végtag számára elérhető tartományt. A lapocka megkönnyíti az optimális érintkezést a humorális fejjel - növelve az együttes kongruenciát és stabilitást (Saha 1971). Kóros scapuláris kinematikát azonosítottak többirányú instabilitással rendelkező embereknél (Ogston & Ludewig 2007). A glenoid teljes felfelé forgása növeli az ízület mechanikai stabilitását azáltal, hogy a glenoid fossa-t közvetlenül a humerus feje alá viszi (Lucas 1973), és megakadályozza a subacromialis és coracoacromialis ív alatti ütközést. A glenohumeralis funkciót nagymértékben befolyásolja a glenoid helyzete és orientációja, és ezáltal a lapocka-stabilitás; a glenohumeralis ízület azonban számos olyan mechanizmust mutat be, amely megtartja az ízület egybevágását a funkcionális mozgás során, beleértve a passzív stabilitási mechanizmusokat és az aktív stabilitási mechanizmusokat. A passzív stabilitási mechanizmusok magukban foglalják a kapszulás és szalagos korlátozásokat, labrumot és mechanizmusokat, például negatív intraartikuláris nyomás létrehozását a transzláció ellenállására.

Az izommerevségre szükség van a lapocka-mellkasi és glenohumeralisban a stabilitás fokozása érdekében. Bebizonyosodott, hogy a mérsékelt izomösszehúzódás jelentősen növelheti a glenohumeralis ízületi merevséget és stabilitást (Huxel et al 2008). A forgó mandzsetta és a bicepsz nem specifikus előbeállítása látható a vállízület elfordulása előtt, és ez a toborzás elsősorban az ízület „merevségének”, és ezáltal annak stabilitásának fokozására irányul (David és mtsai 2000). Hasonló fellépés látható a trapéz felső részén is (Wadsworth & Bullock-Saxton 1997), ami arra utal, hogy előre beállító szerepe van a lapockánál. A bizonyítékok arra utalnak, hogy a vállöv körüli izomműködést fájdalom és patológia károsíthatja. Az elektromiográfiai (EMG) aktivitás megváltozott időzítését (látencia) azonosították a lapocka izmaiban (Wadsworth & Bullock-Saxton 1997; Cools et al 2003; Lin et al 2005; Falla et al 2007; Moraes et al 2008), valamint a glenohumeral ízületi (Hess és mtsai 2005). Érdekes módon az izomműködés (vagy diszfunkció) a mozgás hibáival társult; például a serratus elülső aktivitásának csökkenése összefüggésben van a lapocka előre billenésének növekedésével (Ludewig & Cook 2000; Lin és mtsai 2005). Ez az irodalom támogatja a mozgáshibák specifikus értékelésének szükségességét, hogy egyedi rehabilitációs stratégiák valósíthatók meg. További kutatások szükségesek a mozgási rendellenességek és a tünetek, valamint az izomműködés összefüggésének feltárására.

A jelenlegi szakirodalomban egyértelmű, hogy a glenohumeralis és a lapocka-mellkasi ízületek dinamikus szabályozásának változásai fontos tényezők a váll patológiájában (Ludewig és Cook 2000; Morrissey 2005; Alexander 2007; Ogston és Ludewig 2007). Noha ezek a vizsgálatok egyértelmű tüneteket mutattak a tüneti vállak mozgásmintáiban, nem írnak le olyan vizsgálati manővereket, amelyek kifejezetten a klinikai környezet rendellenességeinek kimutatására használhatók, ezért elhanyagolják az értékelés jelentős elemét. Ez a fejezet részletezi az UCM értékelését a vállrégióban és leírja az átképzési stratégiákat.