Fogyasszon rovarokat szórakozásból, ne a környezet javára

A rovarok a fenntartható fehérje kiváló forrása, de az embereket csak akkor győzik megenni, ha vonzónak tűnnek - mondja Ophelia Deroy 1 .

Cikkeszközök

Amint a világ fenntarthatóbb jövőt keres növekvő népessége számára, egyre nagyobb az érdeklődés az iránt, hogy minél többen fogyasszanak rovarokat. A hónap elején az ENSZ volt főtitkára, Kofi Annan elmondta Az őrző újság, amely szerint a rovarok fogyasztása jót tesz a környezetnek és a kiegyensúlyozott étrendnek. Ez alátámasztotta az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezete által széles körben idézett, 2010-es jelentés véleményét, amely hangsúlyozta a rovarok kivételes táplálkozási előnyeit és kevesebb negatív környezeti hatást, összehasonlítva a sok általános élelmiszerrel (lásd go.nature.com/6ln9dw).

Egyelőre kevés a jele annak, hogy ezeket az üzeneteket figyelembe veszik. A nyugatiak rovarevőkké alakítása csatlakozott a viselkedés megváltoztatását igénylő kihívások hosszú listájához. Mint ilyen, szélesebb körű tanulságokkal szolgál az emberek fenntarthatóbb életmódra való áttérésére irányuló egyéb kísérletekhez, és hasznos esettanulmány.

Sokan esznek már rovarokat. Bizonyíték van arra, hogy a rovarok a korai homininek óta folyamatosan részek az étrendünkben, és Dél-Kelet-Ázsiában, Afrikában, valamint Dél- és Közép-Amerikában még mindig széles körben fogyasztják őket. (Bár a gyakorlat néhol csökken, mivel az emberek „törekvő” nyugati életmódra váltanak.)

A nyugati politikai döntéshozók és a média gyakran olyan üzeneteket küld, amelyek erősen támaszkodnak erre az érvre: megteszik, akkor miért ne tehetnénk? Ezek az üzenetek racionális okokból próbálják megdönteni a feltételezett fő pszichológiai kifogást a rovarok undorítása ellen. Ez a stratégia azt feltételezi, hogy az az emberekben tapasztalható visszataszítás, ha mondjuk házi légybábokkal (fehérjetartalom 62%!) Mutatják be őket, kognitív folyamat, amely oktatással kezelhető.

Kevés a bizonyíték arra, hogy ez a stratégia működne. Rosszabb esetben az észhez és a felelősséghez való ragaszkodás dilemmát erősít a fogyasztók fejében: sokan tudják, hogy elvileg ehetnek rovarokat, és talán meg is kellene, de nagyon kevesen hajlandók erre.

Mi van, ha nem az undor állítja meg az embereket a rovarok fogyasztásában? Az undor összefügg a szennyeződéssel és a betegségektől való félelemmel. Az elmélet szerint a rovarokat undorítónak tartják enni, mert maguk a rovarok is „piszkos” ételeket fogyasztanak. Mégis sok nyugati ember szívesen fogyaszt homárt, amely a tengerfenékről árulkodik, és a disznókat, amelyek rágcsálnivalókat esznek. Sok rovar, köztük néhány szöcske és hangya étrendje megegyezik a juhokkal.

Kevésbé kellene gondolkodnunk az undor leküzdésén, és inkább az ízlés vonzerején. A világon elfogyasztott rovarok többségét érdekes készítmények részeként főzik, amelyek valódi versenytársává teszik őket más élelmiszerek számára, és gyakran vonzóbbak. Ezeket a rovarokat választás útján eszik meg, nem szükségszerűen. Ezt a nyilvánvaló tényt a jelenlegi kutatás és politika többsége elmulasztja.

Az a kép, amelyet a fogyasztóknak bemutatunk, nem az iparilag termesztett húspótlókról szólhat

Az ízre több hatással van, mint az ételek íze és illata. Szintén fontos a szín, az ételhez kapcsolódó egyéb vizuális képek és az elnevezés. A (meglehetősen csúnya) patagóniai fogak újbóli megnevezése chilei tengeri sügérként például az értékesítés éles növekedéséhez vezetett. Az eddig elvégzett néhány tanulmány egyikében kiderült, hogy a belga fogyasztók könnyebben elfogadják a rovarokat (lisztférgeket és házi tücsköket), amikor ismerős ízek felhasználásával készítették őket (R. Caparros Megido J. Sens. Stud. 29, 14 - 20; 2014).

A szakácsok és mások, akik szorosan étellel dolgoznak, ismerik az észlelés fontosságát. Soha nem ettem volna tücsköt, ha nem a gyönyörű aranyporral permetezték be őket a séf, mielőtt egy saláta oldalára tették volna. Ez szokatlannak és ritkának tűnt, de számomra a szilárd ropogós textúrára és az éles ízre számítottam. Ezek az elvárások sokkal kevésbé ijesztővé és igazán élvezetessé tették az elfogyasztásuk élményét. És nem emlékszem rá, hogy "valami jót tettem a környezetért" vagy "az állati fehérje helyett alternatív rovart eszünk".

Ha komolyan gondoljuk a rovarok, mint táplálék vonzerejének kiterjesztését, és nekünk is ezt kellene tennünk, akkor a fogyasztóknak bemutatott képek nem lehetnek iparilag termesztett húspótlók.

Az, hogy elmondja az állampolgároknak és a fogyasztóknak, hogy az élelmiszeriparnak engedélye lesz rovarok hozzáadására az élelmiszerekhez, aggodalomra ad okot és szkeptikus lesz. Végül is mi a rovaranyag? Melyik rovar? Hogyan nőttek? Az étel bizalom kérdése. Az ipari céllal tenyésztett vagy nagy távolságokból közúton, légi úton vagy tengeren behozott rovarok nem lehetnek olyan nagy segítségek a környezet számára. Inkább a helyi rovarokra kell összpontosítanunk. Tanulmányok azt sugallják, hogy az emberek nagyobb valószínűséggel próbálnak ki mézfagylaltot a helyi méztermelőjüktől, mint egy roston sült skorpiót messziről.

Hangsúlyoznunk kell a főzés és a receptek fontosságát. És még tovább kell lépnünk a rovarok túl tág fogalmának használatától. Nem eszünk emlősöket és madarakat; teheneket, juhokat és csirkéket eszünk. A rovarokat valódi nevükkel lehetett azonosítani, például házi tücskök és viaszmoly lárvák. És nem szabad megfeledkeznünk az édesszájúakról: sok rovar természetes módon alkalmazza a desszerteket.

A legfontosabb, hogy mielőtt megpróbálnánk megváltoztatni a fogyasztók véleményét, meg kell értenünk a kifogásaikat. E kifogások leküzdéséhez az élelmiszer-tudósoknak, a séfeknek és a pszichológusoknak együtt kell működniük annak érdekében, hogy a rovarételeket táplálékként vonzzák, nem pedig a bolygó megmentésére.